Mata János (1907-1944)


Nevét, sokirányú tehetségét úgyszólván csak a magyar grafika története őrzi, pedig írásai, különösen versei éppoly hű tanúi környezetének, színes, nyugtalan egyéniségének. Valaha kortársai, barátai úgy érezték, hogy a sokoldalúság, az örökös kenyérgond megosztja figyelmét, lassítja, megtöri fejlődése ívét. Ma már fametszetei, írásai közt lapozva, úgy látjuk, neki volt igaza, nem is tehetett másképp. Nála a munka és egyfajta áhított életstílus megalapozása azonos értékű volt. Sőt egy – a lehetségesnél is szabadabb – emberi magatartás, s körötte e világ megformálása még fontosabb. Csak így tudta közölni magát: gondolatdús képeivel, képi erejű írásaival, s embernövesztő törekvéseivel.


A fúró-faragó erdélyiek kedvtelését hozta magával Debrecenbe, amit önerejéből emelt művészetté. Kihallgatta a körtefa dobogó szívét – mint mondani szokta volt, verseit esti felolvasásokra tartogatta inkább barátainak. Oly szándéktalan, szabad kedvtöltéssel írt verset, beszélyt, történelmi esszét, filozófiai értekezést, véste dúcait – élvezve a kemény anyag ellenállását -, akárha életét, napjait formálta volna. Szenvedéllyel, benső becsvággyal dolgozott, a siker iránti érzéketlenséggel. A míves kismesterek módján osztogatta el magát, előbbvaló volt nála a diszciplína. Ráért, jobb időkre várt, de mindig rosszabbak jöttek, a kör egyre szűkebb, a kor egyre érdesebb lett, s horzsolta finom, időérzékeny idegeit. Mikor rátört a háború, pusztíthatatlannak látszó kedélye elborult, kezdett fölsejleni igazi arca, tehetsége.

Elődei bihari, érmelléki literátusok, prédikátorok voltak, apja kertészkedő, méhészkedő ember, aki nem tette le a hivatali esküt. A fiút a Partium nevelte, a Szilágyság közölte első verseit. Innét, a zilahi Wesselényi-kollégiumból szökött át érettségijével és Eminescu verseivel a zsebében. Vérében lehetett a vitézi élet utáni vágy, mert a hadi érdemek mellett szabad levegőt is sejtett benne, mint példaképe, főhadnagy Fazekas úr – s fölcsapott katonának. Mit is tehetett volna, nem ismerve az itthoni ármádiát. Két év alatt sem a katonaélet törte meg, amikor illúzióvesztetten, betegen tért vissza Debrecenbe, hanem a félelmetesen, kiábrándítóan törpe kor, amelyből egyelőre csak menekülni lehetett. A debreceni egyetemre iratkozik be, s a filozófia lesz egyelőre menedéke. A milétosziak érdeklik: Thalész, Anaximenész, az európai gondolkodás első eszmélői, a hylozoisták, a magára ébredő emberi értelem. Disszertációját is róluk írja, nem kevesebb szándékkal, mint egy bölcsebb, bensőbb harmóniájú, emberibb élet prolegomenáit. Életeleme volt a dialektika, a görög módra folyó csipkelődő szofisztika. Született nevelő volt, aki vitában, kötekedve, vonzó ötletességgel, derűvel lőtte a célba elveit. A barátság próbája is volt ez: kiállni, visszalőni.

Két dologra volt érzékeny, szinte már a féltékenységig: szegénységére és szellemi szabadságára. A költő, grafikus, filozófiai doktor ugyanis ÁDOB-listán, szellemi szükségmunkás írnokként dolgozott a városi levéltárban, s inkább magántanítványokkal, alkalmi egyetemi lektori óraadással könnyített súlyos családfői gondjain. A tanári katedra kötelezettségét nem vállalta, az idők komorodásával a hadi térképészet kínálta szép jövedelmét elhárította. „Sorscsinálta rajzoló vagyok…” – válaszolta, s maradt az öreg levéltári szobában, amely egyre inkább foglyul tartotta: a történelem lett menedéke, Klio a múzsája. Már-már nem is a mai Debrecenben élt, hanem a régiben, a nemes város nagy korszakaiban, az egykor sokat küzdő respublikában. Lapozgatta, ízlelgette a régi századok protokollumait, példák után kutatott az ellenállás reménykedő és keserű éveiben: a történelembe vetítette a jelen egyre közelgő rémségeit. Így született a történelem üzeneteként Nagykállói Fényes István nótárius krónikája, utolsó grafikai remeke, a hozzá írt Előljáró Beszéddel. Mikor az ország már hadak útjává vált, ő a letiport nép szótlan ellenálló erejében, a történelem félelmetes ítéletében hitt.

Egyszer regénybe kezdett valamelyik főbíróról a protokollumok ízes, ódon nyelvén. Meghívott otthonába, s felolvasta az elkészült részleteket. Ekkor figyeltem fel különös gyűjtő szenvedélyére. A kis szoba tékáin tipográfiai érdekességű könyvek, régiségek, a falon ósdi fegyverek, kardok, karabélyok, kovás pisztolyok, mintha egy kuruc strázsamester vendége lennék Majtény után, mikor még él a Fejedelem, s minden percben üzenhet, hogy vissza akar jönni. Pedig akkor alig sejthettük, mily gyors tempóban válik véres színtérré a történelem. Az utolsó békeévek írásain, vésője vágta figuráin már átsüt eredeti egyénisége, kedélye, finoman ironikus vagy vaskos plebejus humora, amivel a Ludas Matyi-t, a Békaegérharc-ot, a Toldi-t, A nagyidai cigányok-at megfaragta – korokat átélő, finoman archaizáló tehetségével. Igazi egyéniségét, magatartását azonban a második világháború ébresztette, zaklatta fel. Korok lelkét, mozgó, cselekvő embereit felidéző művészete egyszerre a jelen idők szavát kezdi hallatni. Metszetei közt a negyvenes évek elejéről maradt egy tenyérnyi dúc, rajta pipázó kuruc vitéz terel lova előtt két egymáshoz kötözött, vendéghajas vasas németet: szinte megigéz hallatlan térbeli mélysége, tömör, vaskos parabolikus ereje.

Eddigi filozofikus fogantatású, erősen letargikus, csiszolt veretű lírája most erősödik fel. A szorongó, benső metafizikai nyugtalanság helyét elégedetlenség, társadalmi bírálat, forradalmi tartalom tölti be. Utolsó versei költői erejének is teljében mutatják. A szegények teremtője már vád, természeti, tündérmesei képei mögül a kisemmizettek keserűsége kiált. Mata Bálintrul való éneke, ez a történelmi távlatba helyezett archaikus ízű ballada, a magyar honvédsereg Don menti pusztulásának siratóéneke, benne az esztelen áldozatok, az idegen érdekekért ontott ártatlan vér, az árulás, s egyáltalán az embertelen rabló háború ellen tiltakozik. A Furulyások biztatása messzire látó, nagy távlatú forradalmi vers: adys-kurucos hangszerelésű ősi nyolcasai a népi énekesek furulyaszavával biztatnak parasztforradalomra. Nemcsak dokumentális, de ritka szép darabja is a korabeli magyar lírának.

A szabadulást nem érhette meg. Annyira várta már, hogy elébe futott. Nyírmihálydi határában, ahová feleségét, két kisgyermekét menekítette, feldúlt lélekkel, megtört idegzettel bolyongva, a háborús front két tüze közé szorult, és halálra sebezte egy eltévedt golyó.