Ötven éve halt meg Tóth Árpád, az Ady utáni magyar líra kivételesen bensőséges szavú költője. Még ma is nehéz irodalmi helyét meghatározni a mi – nagyságrendeket és rangokat adományozgató és méricskélő – irodalmi tudatunkban. Ő az „aranyszárnyú” Orion csillagképet tekintette testvérének, nem is egy versében, amely leáldozóban is bölcsen tudta, hogy „száz év múlva kelni fog örökfényű arccal”. Oly tiszta líra a Tóth Árpádé, amelyre minden kornak ráérez majd a szíve. És helye is ott kereshető valahol a szívek közepében. Mindenesetre hatása varázslatos: amily természetes, éppoly ellenállhatatlan.
Tizenhat éves koromban találkoztam ezzel a hatással, amely azt hiszem, első volt azok között a rezdülések között, amelyeket új versek idézhetnek fel egy fiatal lélekben. 1928 kora őszén történt, egy hosszúra nyúlt délutáni iskolai előadáson, hogy szomszédom egy piros fedélbe fűzött, vékony könyvet forgatott a pad alatt. Arca, szeme se rebbent, úgy olvasta: versek voltak. Kértem, hozza közelebb, én is hadd olvashassam. Kedvemért az első lapra fordított vissza, ahol az első vers megnyitotta a kis kötetet. Április volt a címe. Karcsú sorokba foglalt, rendkívül illékony zene csapott ki belőle, szinte táncra keltek a padok erre a fájó-kacagó, madárfüttyös dallamra, amely könnyesen is azt üzente, hogy az élet szép. Ismertem, hogyne ismertem volna már Csokonai A Reményhez-ének mozarti muzsikáját. Ez a zenébe oldott és megformált fájdalom azonban más volt, mint a Csokonaié. Ez a földről, az utcaporból ívelt az égbe. Derűs volt és fanyar, telve az élet nyers színeivel, fonákjaival; egyszóval modern. Halljuk csak mindjárt az első strófát:
Április, óh április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokájú, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!
Költőnk a modern ember, a városi élet visszás érzéseiből, disszonáns képeiből varázsolt elő valaminő új harmóniát. Mert Tóth Árpád költészetének másik – már látható s lemérhető – varázsa az a tökéletesség, amellyel minden verset, minden strófát kerek remekké alkot. Gáncstalan költő, ahogy a franciák mondanák: poète impeccable, aki a szomorúságot, a fájdalmat, a szenvedést a szépség szférájába emelte. Emberivé tette: tehát megmutatta, hogy a szépség hatalom, erősebb a szenvedésnél és a halálnál. Igen, az ő költészete tragikus élményekből táplálkozó ugyan, de alapjában nem pesszimista költészet. Sőt, antitoxinokat termel, oly lelki energiát szabadít fel, amely fölemel, és elvisz a fájdalmak elviseléséig, a szenvedés bölcs megértéséig. Ezt fejezte ki a verseskönyv címe is, mert hisz az a piros fedelű könyvecske Az öröm illan volt. Elkértem, hazavittem és lemásoltam. Mindössze 29 vers volt az egész. Az Új Isten még hiányzott belőle, de benne volt a csodás levegőjű Árnyból szőtt lélek, a reménykedő Egy régi ház előtt, a fájdalmas Elégia egy rekettyebokorhoz, a lázas, forradalmas Március. Mindmegannyi remeke.
Elmondhatom, hogy lopva ismertem meg ezt a nagy költőt, ötven évvel ezelőtt. Két hétre rá hozták a lapok a hírt, hogy meghalt, csendesen, váratlanul. Akkor, amikor számomra (és sokónk számára) örökre elkezdett élni. Sokat tűnődöm rajta: mennyiféle hatása van a költészetnek. Halljuk, tanulunk róla iskolában, megtanuljuk, birtokoljuk a verset; hisz a költészet társadalmi tulajdon, nemzeti kincs. Mindnyájunké. Éppúgy élhetünk vele, ahogy egy napsütötte tóban megfürödhetünk, felkúszhatunk egy hegycsúcsra, és széttekinthetünk.
Az első találkozásom Tóth Árpáddal különös élmény volt. Az ő verseiben csapott meg a költészet intimitása. Nevemre, személyemhez szóló üzenet volt a Tóth Árpád-vers, szívemet dobogtatta meg minden sora.
Ötven éve halt meg, és ez a hatás nem múlt el: különös élmény a halhatatlannal találkozni. Nagy emberekre nálunk nem szeretnek emlékezni haláluk évfordulóján. Pedig a költők, a nagy mesterek művét a halál hozza igazán közel. Olyanok ők, mintha levetettek volna egy álcát, s így lépnének elénk. A költő a halállal nem elmúlik, hanem elkezdődik, tovább nő. Azt hiszem, alig van értelme az élet és halál egységét, a létezés teljességét kétségbe vonni, eltakarni.
Életművének utolsó darabja, a Jó éjszakát! a magyar líra egyik legszelídebb búcsúverse. Mintha erre a fél századra mondaná: „Aludjunk…” , de azt is mindjárt hozzá: „Majd jő a kor, amelynek visszadöbben felénk szíve…” Legyen a mi emlékezetünk egy ilyen szívdobbanás.