Omló bástya

Egy (jaj)szó a Kistemplomért

A közszólás már gyakorta „Csonka templomnak” hívja. Pedig nem az, csak a torony sisakját fújta el nyolcvan éve a szél, úgy került rá a négy sarok bástya-pártázat. Jó harminc éve, mikor Déry Tibor ott járt, megállt az akkori járdaszigeten és megcsodálta. Ahogy a Nagytemplomra irányítottam a tekintetét, azt mondta: „ez a debrecenibb, ez a Bástya”. Ódonabb szépséget talált a csarnoktemplomban, a magasan felszökő vaskos toronnyal. Ami igaz is, hisz egy évszázaddal előbb már ott állott, 1720-ban egy nagy tűzvész után újraépülve. Azon a helyen mindig templom állt, eleinte imaház, később nagyobb, de mindig ő volt a „kistemplom”. Ma jó másfél méterrel van alacsonyabban a jelenlegi földszintnél: de nem ő süllyedt le, a város-szív domborodott fel körülötte. Feltöltötték. Ő ott áll a helyén. De meddig?

A kistemplom-tér, ha lehet így nevezni: kettős átkelőhely. Az ideges járókelők háttal fordulva rá, a zöld lámpajelzést nézik. A szűk utcatorkolaton át, s hátul a mesterek kanyargós utcácskáján alig van rálátás. A városnak ez a legrégibb egyházi műemléke kiesik az emberi látószögből. Csak aki felnéz, órájára pillant, fényképezi le recehártyájára egy pillanatra. Az ember hirtelen arra gondol: talán ezért hanyagoltuk el ennyire? Aligha erről van szó.

Mellvédjén két ajtó, oldalt úgyszintén, s a torony alatt is egy. Mindegyik zárva. Körülzárja az idegen, a turista: ilyen monumentális csarnoktemplomot a fél országban se lát. A támpillérek közt a szép mérműves ablakok mintha aludnának, homályosak. Egyiken-másikon parittyakövek nyomai, benn romok, denevértanya. Ám köröskörül friss cementvonal húzódik a meztelen málló téglafalon. Tehát megindult valami az öreg templom ügyében, a felszivárgó víz, a romló salétrom ellen. A Kistemplom tehát élni akar.

De az idő szorít.

A járókelő nem néz fel a forgalmas útvonalon, s bizony aligha látja, hogy mikor indul meg a magasból egy-egy jókora faldarab. De ha még évekig bírja is a templom állaga, azt már a városszépítészetnek is látnia kell, hogy mekkora az ökológiai feszültség a szépen kicsinosított belváros és az omló vakolatú templom között. Nemcsak a vakolathullás fenyeget, hanem maga a fal is. A templom alapjai tölgyfa cölöprácson állnak, s a lenn keletkező száradásos lazulás is veszélyes.

A városi Műemlékvédő bizottság hosszú évek óta napirenden tartja a Kistemplom megmentésének ügyét, szorgalmazza a munkába vételt, könyörög a segítségért. Mondjuk meg, nem hiába: innét is, onnét is ígérkezik az anyagi hozzájárulás, de mindez nem elég. A felújítási mérnöki tervezet is kész, de honnét jön össze a tizenöt millió, bizony, kezünket tördeljük azért a történelmi műemlékért, amelynek boltjai alatt 1860 januárjában a nagygyűlés visszautasította a magyar protestánsok önkormányzatát betiltó Habsburg császári nyílt parancsot; amely tehát nemcsak az egyházé, nem is csak a városé, hanem a történelmi magyarság tulajdona is.

Felütöm Debrecen históriáját, a városi évkönyv 1719 szeptemberi lapjait, mikor a tűz után újjáépítették. Ezt találom:”Új templomot kezdvén építenünk alapjából…, a város népe is kíván rajta munkálkodni…” Ki lovával, szekerével, ki két munkás kezével. Tehát összefogással, pénzével, anyagi támogatásával. Ma már nem tudni, milyen tömegkommunikációs eszközzel történt ez a mozgósítás, de Debrecen mai lakosságának egytizede felépítette új templomát. Én mint e mai kommunitásnak polgára, a fenti felelős bizottság egyik munkása, bíztatom, bátorítom ezúton városunk polgárságát – régieket és újonnan ideköltözötteket – hallják meg a szót, tegyenek javaslatot, álljanak helyt, áldozzanak egy műemlék megmentéséért.

1987 (?)