Egy régi görög szótár beszél,


avagy a tankönyvek megbecsüléséről


Móricz Zsigmond regényét lapozom, a Bált. Szeretem ezt a könyvet, mert otthon vagyok benne. Varázsa személyes, szinte tárgyi vonzású; ott érettségiztem, ahol ő: Kisújszálláson. Most azért lapozom újra, mert egyre többet hallok az időálló tankönyvek készítéséről, no, és a takarékosságról – úgy általában. Móricz mindig sugallt, eligazított. A regény egy tankönyvsegélyező egylet megalakításával kezdődik a vidéki gimnáziumban. Annyira hiteles, hogy margójára odaírtam az ismert és felismert szereplők nevét.


Volt már a fiatal gimnáziumnak segélyegylete, de valamiféle erkölcsi szervezet volt, nem működött, tanárelnöke a vallástanár úr volt, aki magasröptű beszédeket mondott az emberszeretet és segítségadás magasztos eszméjéről és elbocsátotta őket. Az egyletnek nem volt feladata és üres kasszája, a kis gimnázium pedig tele volt földszegény fiúkkal, akiknek tandíjra is alig, tanszerre pedig egyáltalán nem volt pénze, a módosabbak tankönyvéből szerezték másnapra ismereteiket.

A nyolcadikban úgy esett, hogy őt választották meg egyhangúlag az ifjúság elnökének. Ekkor ébredt fel benne a cselekvésvágy: segíteni. Csakhogy ehhez a diktatórikus hajlamú tanárelnököt kellett kiugrasztani tanárelnöki székéből, mert ha ott marad, semmi sem lesz a tervből, folytatódni fog az egyletesdi. A terv sikerült, az új közgyűlés valóságos diákönkormányzattá alakult, a segélyegylet szobát kapott, s rendezvények, társadalmi gyűjtés útján hatszáz koronás tőkére tett szert, és még abban az évben minden rászorulót ellátott tankönyvekkel. Ez 1899-ben történt.

A Bál segélyegylete annyira valóságos, hogy évtizedeken át fennállott. A század húszas éveiben, amikor már ezek a könyvek rongálódni kezdtek, nyáron bejártunk őket kötni, gondozni, használható állapotba tenni. Egy öreg vándor könyvkötőtől vettünk hozzá leckét. Mikor az intézet reáliskolává lett, francia nyelvkönyvekkel töltötték fel, a görögöket kiselejtezték. Ebből a selejtanyagból vettem a hónom alá egy ódon görög szótárt Homérosz két eposzához. Évek múlva jó hasznát vettem az alapvizsgámnál. Ma is őrzöm, mint krónikását a Móricz szervezte segélykönyvtár áldásos működésének három évtizeden át.

Mintha kölcsönzői gondoskodtak volna nevük fennmaradásának esélyéről, olykor névaláírásukkal és évszámokkal örökítették meg magukat. Büszkék is lehettek a klasszikus világhoz tartozásukra – mert voltak, akik csak görögpótló órákon tanulgatták az antik régiségeket. Az első segélyezettek például Soós János és Barta Gyula voltak, tehát kisebb tanulóközösségek vehették igénybe az 1888-ban Elischer Gyula által szerkesztett szótárt. Utánuk Rázsó Antal jegyezte a könyvet 1900-1901-es tanévben, majd Garán János 1903-ban. Kiss Kálmán és Kiss Márton forgatta 1907-ben. 1919-ben Moór Géza, Nagy Lajos, Haraszt Tibor és Oláh Mihály „tanulók alkalmi szótára” volt, akik nevük alá azt is bejegyezték, hogy „ez a tanesztendő a tanári abszolutizmus vészes korszaka” volt, amelynek „jelszava”: „Timete tanaros quid-quid jeles derivantes”. Az utolsó bejegyzés Borbély Andrásé, gondolom 1925-26-ból, boldog emlékű öregdiák társamé, aki öt év múlva matematikatanárom és osztályfőnököm lett.

Nos, mit szeretnék én ezzel a kis emlékezéssel illusztrálni e mostani, egészen más beidegzésű korban? Mert hiszen mostanában a diákoknak kisebb gondja is nagyobb a tankönyvek beszerzésénél, s hogy abban a szűkös, takarékos világban hogyan jutottak napi szellemi táplálékukhoz elődeik. Nálunk határtalan tankönyvbőség van, s az a gyakorlat, hogy egyik évről a másikra nem is őrzik meg a könyveket. Három, egymást követő évjáratú kisunokám nem örökli elődje könyvét, személyre szólóan várja őket olcsó áron az állami könyvesbolti könyvcsomag. És ez a könyvcsomag egyévi időtartamra szánt fogyóeszköz, mint a tollbetét vagy a törlőgumi. Évzáró után legjobb esetben a MÉH-be, zúzdába, de leggyakrabban a kukába, a szemétbe kerül. A tankönyvnek semmi minőségi valőrje, egyedi jellege és értéke nincs. Mekkora szellemi inflálódás ez is, mekkora anyagi pazarlás!

Én még a Beöthy Zsolt irodalomtörténetéből tanultam a magyar irodalmat, amiből Ady Endre is érettségizett. Gondosan utánanéztem a Zilahi Református Kollégium évkönyvében. Lám, akkor az iskolakönyvek fél évszázadra készültek, míg aztán elavultak, mert kiegészítésre szorultak, szemléletük is változott, de ki tagadná: veretes, jól megírt könyvek voltak. Érték volt a tankönyv, bekötötték, burkolólappal fedték, s az eredeti ár csekély csökkentésével értékesíthették.

Mert csak az érték marad fenn: a jól megírt, tartalmában, stílusában igényes munka irodalmi alkotásnak számít. Ne legyen az puszta taneszköz. Most, amikor az áltudományok vaskos brosúrái után új könyvekkel akarjuk ellátni tanulóifjúságunkat, ne siessük el a dolgot. Tartósan értékálló tankönyvekre van szükségünk, a változó világunkban is lehetséges ilyen, ha lehetőleg teljes benne a tudományos igazság és az embernevelő szándék.

Hajdú-Bihari Napló, 1990. október 2.