Kiss Tamás, Debrecen díszpolgárának előadása

A kollégium gimnáziumához engem egy görög érettségi vizsga köt, amelyet – 1933-ban – teológiai tanulmányaim folytatása kívánt meg. Máig emlékszem rá, hogy Szeremley Béla tanár úr Xenophon Ananbasis-ából adott egy lenge szép szemelvényt, amellyel sikeresen meg is küzdöttem. Az anyaiskolához viszont már hosszú történelmi idők kötötték szülőföldemet is: a szép öreg árkádos kisújszállási filiában tanulták elődeim a betű- és számvetést, sőt még a latin nyelv alapelemeit is. Sokak között Török  Pál rektor úr (a későbbi pesti nagy püspök) és Arany János préceptor úr (a későbbi nagy költő) tanította őket. Gimnazista elődöm Móricz Zsigmond volt, az egykori jeles kisdiák. Mikor aztán a teológiára jöttem, az ő árnyaik fogadtak: mintha haza jöttem volna.

Debrecen is szép, nagy nyitott város volt akkor, megtetszett az én kunsági pusztákhoz, széles mezőkhöz szokott szememnek. Sugárszerűen szétfutó utcáinak mintha dallamuk lett volna. Mikor a Kollégiumba beléptem, megcsapott az ódon századok szaga: a teknő-formára koptatott lépcsőkön haladva, mintha a történelembe léptem volna. Ettől az atmoszférától soha többé nem szabadulhattam. Az ó-kollégiumban kaptam szállást, az első emeleten, majdnem a csengő fölött. Ez a szoba erősen hasonlított egy puritán XVII. századi cétus szobához, az öt vaságyával, szalmazsákjával, középen egy hosszú gyalult asztallal, a sarokban egy vasporos kályhával. A bagoly feledve a tollas derékalját; tanulja az alázat erényét. Aki az Aranybika ablakából nézi a várost, fogalma sincs erről az ódon debreceni „lényegről.” Nem is lel benne igazán otthonra. Én viszont meg akartam érteni Debrecent, sőt otthon is akartam benne lenni. Karnyújtásra laktam a Nagykönyvtártól, szabadidőmet ott töltöttem, régi históriai könyveket kértem, a Bartha Boldizsár-ét, Pósalaky János szenátor uram feljegyzéseit. És persze a Kollégium históriáját. 

Elmerülve a város történetében azt éreztem, hogy Debrecennek a hosszú századok során sajátos történeti küldetése van. Először is a puszta fennmaradás, körül ellenségekkel: a magyar sors hordozójaként. Minden éhes szájhoz „adom” köti. Másrészt ez a gazdag bibliotéka aranysarkú könyveivel kinyitotta a határokat Európa felé. 

Különös érzés volt ez: a Kollégium zárt négyszöge nekem a szabadság levegőjét sugallta. Az európai protestantizmus szolidaritását éreztem egy trianonnal szétszaggatott országban. Ha valahonnét felbúgott egy zsoltárének, az Európa-járó Szenci Molnár képe jelent meg előttem. A város is mindig nyitott volt, komoly törekvése volt az Európa-járás. Polgárságát erős szálak fűzték az európai piacokhoz. A most ünnepelt. Szabad királyi városi rang is részben a nyugati piacgazdaság biztosítása volt a török hódoltság után. Messzetekintő várospolitika volt ez, amelynek hármas pillére volt: a Hortobágy, mint nagy éléstár; a bírák bölcsessége; és a tudomány tartóoszlopa: a Kollégium. 

Róla és a mái napig érvényes hagyatékáról szeretnék emlékezni, amely ugyan intézményében nem, de szellemében meg volt az én diákkoromban is. Az európaiságnak sok színe van; a miénk sok más jegye mellett vallás-etikai töltetű. Innét, hogy a debreceniség közismerten puritán, protestáns szellemiségű. Valaha azt a hitet tápláltam magamban, hogy ennek az európai protestantizmusnak két végvára van: a kolozsvári Farkas utcai református templom és a brassói evangélikus Fekete templom. A debreceni Anyaiskolát pedig kifejezetten a skót „kalidzsok” öccsének éreztem, hisz épületének négyszöge megfelel az angol-mintájú kollégiumok építészeti jellegének. Mindehhez hozzátehetjük, hogy a benne lakó és tanuló diáksereg élete és szervezete is nyugati, európai mintára alakult, természetesen a magyar jelleghez, történelmi és társadalmi helyzethez igazodva, a szegénységhez, de egyben a belső igényességhez.

Debrecen város jegyzőkönyve négyszáz évvel ezelőtt a sajátjaként emlegeti a reformált Kollégiumot, melyben, mint írja „sok az itt tartózkodó tanuló”. A diákok jegyzőkönyvéből, a series-ből pedig kitűnik, hogy az egész országból jöttek ide tanulni. Török-tatár-labanc-dúlásos időkben Debrecen az egyetlen hely a hazában, amely fenntartotta főiskoláját, diákjait mentesítette a katonaságtól. Szép és örökletes hagyomány volt, hogy évszázadokon át ékességének, kultúrkincsének tartotta a Kollégiumot, segítette kiépülni alsó, közép és felső intézményeit.

A protestáns diákság Európa-szerte önkormányzatban élt a XVI. század óta. A mi diákjaink Hollandiából, Svájcból, Angliából, különösen Wittenbergből hozták haza a mintát: az ottani Burscha magyarosodott meg. Peregrinus diákjaink ott ilyen szervezetben éltek, amit aztán itt honosítva cétusnak, gyülekezetnek közösségnek neveztek el. Erős fegyelmezett autonóm szervezet volt ez, magyarrá alakított európai – ma úgy mondhatnánk demokratikus ifjúsági szervezet. Belőle került ki az ország református protestáns vezető értelmiségi rétege: papok, rektorok, vármegyei tisztviselők. A debreceni főbírák is innét kerültek ki, s indultak külországi tanulmányútjaikra. Mindez volt… volt… volt. Bárki számon kérheti rajtam az ősi európai eszményt

Vajon él-e ez a virtuális Európa? Talán nincs is már meg az a híres nagy kollégiumi szellem. Hisz Európa is oly képlékennyé vált, hogy legjobb, ha nem is a térképen keressük, hanem magunkban. Jézus szavai jutnak eszembe, mikor a tanítványok hol van Isten országa kérdésére azt válaszolta: Isten országa sem itt, sem ott nincs, Isten Országa tibennetek van.

Európa mai „eszménye” a minél nagyobb jólét, a fogyasztás, az anyagiasság, a materializmus. Ez az igény – egyelőre igény – terjed a keleti szegényebb Európára is. És ezzel szembe kell néznie a „szegények iskolájának” is, ahogy Kollégiumunkat mindig emlegették. Egyszer az Ifjúsági Könyvkiadó egyik szerkesztője arra kért, hogy írjak egy olyan könyvet a mai ifjúságnak, amely nagyobb erőkifejtésre ösztönözze őket a tanulásban, és emberi tartásra, nagyobb fegyelemre inspiráljon. Küzdjenek meg a tudományért: mert a mai fiataloknak tálcán nyújtják ugyan az ismereteket, de eltolják azokat. Én akkor azt mondtam ennek a szerkesztőnek, hogy bemutatom neki a debreceni Kollégiumot. Hadd lássák, hogy a materiális előny nem minden: az igazi műveltségért, tudásért ma is meg kell küzdeni. Meg is írtam A Bagolyvár és lakói-t, és benne a kollégiumi diákéletet - ahogy azt régi kemény törvények kiformálták –, éppen azt mutattam be, ami örökérvényű, hasznos, és minden társadalomnak kedves: az alkotó ifjúság modelljét, az élvező ifjúsággal szemben. 

Én ezt a puritánságot, ugyanakkor magas szellemi igényt tartom ma is a református kollégium iskolaeszményének. S hadd tegyek vallomást, hogy valaha innét vittem magammal családi és pedagógusi elvemet, Jeremiás által már megfogalmazva: „Jó a férfiúnak, ha igát visel az ő ifjúságában”. (Jer sir. 3:27). 

Ez az a többlet, ez az a másság, ami meg kell különböztessen más, pragmatikus, vagy humanitárius elvű intézményektől. Ehhez nem kell visszaállítani a régi rigorózus törvényeket. Az az élményem és tapasztalatom, hogy a Kollégiumban mindig élt az egymásért felelős, egymást fegyelmező szellem, a régi belső diákönkormányzat igénye. Sőt ez a diák-önkormányzati elv példája lehetne más iskoláknak is. A kisebbség mássága példamutató érték. 

Úgy tudom, hogy ez a cétus, vagy cétusszellem él ma is a Kollégiumban, ha nem is formálisan, de a gyerekek kis közösségeiben. És éppen ez a vonzó. Az ide bekerülő lelkész-gyerekek, hívő családok csemetéi otthonról hozott indíttatásukkal spontán, boldog kisközösségeket formálnak. Óvjuk, őrizzük, alakítsuk ezeket az értékeket. Ne oltsuk meg a lelkeket. Egy ilyen kívánt minőség kibontakoztatása irányába hasson a nevelő a növendékeire.

Manapság divatosak a statisztikai felmérések. Minap jelent meg egy ilyen „felmérés” a helyi újságban, amely szerint a debreceniek 40%-a ateista, 50%-a bizonytalan vagy mérsékelt, 10%-a egyházhű hívő. – Reálisnak ítélem ezt a statisztikát: a 40%-ot egy pártállam átnevelő törekvése után, ám mindez és az 50% is Isten elrendelő kegyelme alatt áll. De szilárd elvem, hogy református Kollégiumunk nevelőtestületének minden tagja a 10%-ból kerüljön ki. Szükséges plusz, hogy szeretet legyen szívében a gyermek iránt, fejlessze tudását, szállítsa alá gőgjét. Tudjuk, mekkora vérveszteség érte 40 éven át egykori református intézményeinket, s hogy ezt milyen nehéz pótolni, de minden törekvésünk az legyen, hogy nevelői eszményeinket helyre állítsuk. Közel 4 évtizedes pedagógiai gyakorlatom alatt és után az az érzésem, hogy ma már az iskola nem az a primér erkölcsi és művelődési keret, ami valaha volt, aminek a szülők, nevelők látni szeretnék. A mai ifjúság számos információs csatornán tájékozódik, művelődési, szórakozási lehetőségeinek csak egy fóruma az iskola. Félő, hogy az iskola küldetéstudata, emberformáló eszménye lassan elvész. A magyar kálvinista kollégiumok és szerzeteseik pedig valaha ebben jártak elől a történelem folyamán. Volt életeszményük, volt szilárd nevelési eszményük, és így iskolaeszményük is.

Az egykori zilahi ref. kollégiumi, majd debreceni főiskolai diák Ady egykori iskolájához küldött üzenetében a „nemes, küzdő, szabadlelkű diák”-ot állítja elénk eszményképül: a puritánt, a hittevőt, a magyart, a rendkívüli nyitottságú európait, biblikus emberségű embert. Ebben a mai nagy pedagógiai, közoktatási zűrzavarban maradjunk mi meg eszményeink mellett. Maradjunk Európa légkörében, hívő protestáns hagyományok mai alkalmazásának módszerében. Rázzuk le az idegen tollakat, a pártállamtól örökölt „élenjáró” titulust. Ez a mi valónk, és legyen ez a mi másságunk is. Nekünk nagy ötödfélszáz éves példaképeink vannak: a történelmet viseljük. Nekünk racionális tudáson túl valami más, tartásbeli, erkölcsi minőségre is szükségünk van. Gondoljunk csak Bay Zoltánunkra, Törő Imrénkre, Szabó Lőrincünkre: őket nemcsak tudásuk, művészi képességük, hanem nagy emberségük is tette nagyokká. (Különben egy kollégiumi osztály tagjai voltak, kerek nyolc iskolai éven át.) Felejthetetlen emlékem Németh Lászlónak diákkoromban (1935-ben) itt, a Kollégiumban tartott előadása, amelyben „új szellemi nemességre”  buzdított bennünket. Beoltott a minőség tiszteletével, hivatásunk tudatával. Felvértezett sok ellenséges ideológiával szemben. Így álltunk helyt, ahol kellett, ahogy lehetett a ránk törő embertelenségek súlyos éveiben. Nagy nevelőinknek – és Németh Lászlóknak, Karácsony Sándoroknak – köszönhetjük, hogy helytálltunk, s a Kollégium óvó szellemének, hogy életben maradtunk.

Kedves Hallgatóság! Szíves elnézésüket kérem, hogy az öregdiák almamáteréről tartott szívbéli vallomásaiba untalan beleszólott a pedagógus, de ez csak azt példázza, hogy a kettő mindörökre elválaszthatatlan. A hálás diák a pedagógusban éli tovább az életét.

Elhangzott 1993. okóber 14-én, a Debreceni Református Kollégiumban