A város és a fejedelem

Mocsár Gábor történelmi tablója


Mocsár Gábor háromrészes történelmi előképe nem regénybe, inkább talán drámába kívánkozó. Hogy egyikké sem fejlesztette, annak alighanem az az oka, hogy őt elsősorban nem a mese, nem is a színpadra kívánkozó figurák érdekelték. Sokkal inkább két ellentétes erő szembesítéséből kifejlő parabolikus mondanivaló. Kettős érdek érintkezik itt egymással, a mindeddig „kis haza” Debrecené és a nemzet szabadságáért épp most hadba szálló Rákóczi fejedelemé.

A kuruc kori Debrecen históriájához Jókai nyúlt először egy kései regényében. Az Eget vívó asszonyszív azonban a tőle már jól ismert Debrecen-képpel szórakoztat, nem ábrázol valóságos erőket. A zárkózott város belső hatalmi intrikáit, elszánt idegengyűlöletét, a szószátyár asszonyságok pletykaságait alig zavarja az innen-onnan behalló fegyverropogás. Két elveszett szív halálos küzdelme osztja itt ketté a kis ügyeibe botladozó várost.

Debrecen az ébren védekező diplomáciában, az áldozatvállalásban kap igazi történelmi szerepet. Ez a semmibe nem avatkozó, saját törvényei fegyelmébe zárt város oroszlánok szájában él, hadak tápláléka. Húsvéti bárány, aki gyapja nélkül didereg, csak hogy életét megtarthassa. Mintha arra teremtődött volna, hogy a lőporos történelemben mindenkit felruházzon, megetessen, akinek útjába akad. Egyenesen történelmi helyzetének parancsa, hogy gyanakvó és óvatos legyen. Ám nemzeti szerepe mégis akkor igazi, amikor kilép önmagából. Ki kell lépnie. Mégpedig belső erkölcsi erejéből fakadó helytállással, színvallással.

Ezt a huszonötezernyi lakosú mezővárost a puszta megmaradás történelmi szerepére ítélte a sors; csoda-e, ha ilyenné formálódott hivatástudata is? A szétszaggatott országban neki haza volt a város, „alföldi állam” – ahogy Jókai becézte. Élt is benne az „adom” szereptudata. Nótáriusai a 16. század óta naplót vezettek a város életéről: álljon ott minden napjuk az utókor előtt, a fiak okulására. Nagy műveltségű bírái, írásértő szenátorai és jegyzői voltak, akiknek feljegyzései helyenként kész irodalmi alkotások. Bartha Boldizsár évszázados krónikája (1564-1664) a debreceni diplomáciai és magatartás valóságos tükre. Nagykállai Fényes István verses krónikája kész poétai remeklés. Pósalaky János szenátor memoranduma, amit a megalázott Debrecen nyomorúságáról emlékezetben hagyott, Móricz Zsigmondnak szolgált ösztönzésül egy megírandó Debrecen-regényre. Tudunk róla, hogy a Caraffa-egzekúciót választotta volna a regény magvául, hogy felmutassa, mekkora árat fizetett a magyarság a török elleni „keresztes hadjárat” után a német segítségért. Fájdalom, hogy a város szerelmese a diáriumainak alapos ismerője adósunk maradt ezzel a regénnyel, de elgondolása, úgy tetszik, azonos lehetett a vázolt történelmi képpel.

Mocsár Gábor egyik, Debrecenről szóló könyvében, a Szellem és századok-ban már régecske megpendítette, hogy ezekben a várostörténeti adatokban valóságos dráma rejlik, amely bevilágít a kuruc kor rejtett háttereibe. Úgy sejtjük, most ez dráma oldódik bele A város és a fejedelem történetébe. A város diáriumainak szűkszavú feljegyzéseire alapoz, ezek adják az elbeszélés cselekménygócait. A Rákóczi-kor köztörténeti eseményei elevenednek ugyan meg, de fokozottan érdekli az írót, hogy mit tud erről Debrecen. Mit hoznak haza a kiküldött hírszerzők az új lármákról, fosztogatásokról? És mi a véleményük ezekről bírák uraiméknak, tanácsos és közrendű polgároknak egyaránt? Debrecen-közelbe hozza a nagy nemzeti ügyet; úgy is mondhatnánk, kicsire váltja a történelmi nagy látószöget, hogy aztán az események folyásának egy feszült, drámai csomópontján a város első emberével üttessen rést az ősi elzárkózottságon. Egyeztesse a szűk, önös mezővárosi politikát a nemzet érdekeivel. Körülbelül ennyi az elbeszélés belső, tartalmi koncepciója. Szerkesztése egyenes vonalú, tempós, hármas tagozódásban, táblaszerűen tárja fel a történelmileg hű eseményeket. Elsőnek a nyugtalan, gondjaiban füstölgő várost mutatja be, aztán a Lengyelország felől talpasok sűrűjében közelgő fejedelmet, s végül a város és fejedelem személyes találkozását.

Lárma, zendülés, bárhol támadt az országban, idehallott. Az ország legnépesebb városa volt; gazdag és könnyen kifosztható. Így állandó veszélyeztetettségben élt. Tatár hordák, császári martalócok, Thököly talpasai vagy magukat kurucoknak mondó kóborlók a nap bármely órájában beüthettek, fegyveres ellenállásra nem találtak. Debrecen polgári védelme olyan nyugtalan és érzékeny volt, mint egy ideghálózat. Utcakapitányok, tízházgazdák jelentése révén órák alatt talpon volt a tizenkét nagyutca, s maga dönthetett, hogy fusson, vagy alkudozzék. A polgárok sokat szenvedtek Thököly portyázó talpasaitól. A kuruc fejedelem maga sem szívelte a mindig Bécs felé tekintgető cívisvárost. A „kuruc” név Debrecenben gyűlölt volt, és rettegett. Elszéledt szegénylegények lappangtak a környező erdőkben. Szenátorokat, ha városbörtönből szabadult kóborlókkal akadtak össze – nemegyszer hoztak haza útjukról vérbe fagyva. Erősen megromlott a közbiztonság az árkokon kívül. Félő, hogy belül is elharapózik, mert a kóborlók valamiképpen kapcsolatot tartanak a felsőországbeli felkelőkkel. Tenni kell valamit.

Az elbeszélés a cselekmény középpontjába visz: a városháza tanácstermében együtt ül a kistanács, zárt ablakok mögött. Tizenegy ősz, tapasztalt fő, élen a fiatal bíróval. Súlyos kérdésben kell dönteni. Az a hír, hogy az ifjú Rákóczi Ferenc – az öreg nagyfejedelem dédunokája – kóborló talpasok élén zászlót bontott a lengyel határon. Kiáltványt is bocsátott ki, melyben felkelésre szólítja az ország népét. Ez a hír mindenesetre nyugtalansággal tölti el a magisztrátust. Főképpen az, hogy a fejedelem talpasok élén közeledik. Fogas kérdés, hogy hogyan került a fejedelmi sarj a gyülevész népség közé. Érthetetlen: egy gróf a hegyi lappangók táborában.

Mocsár a tanácskozás folyamatában futtatja a cselekményt, mégpedig több szálon. Hol izgalmas, falon kívüli eseményeket illeszt, hol távolról ideszűrődő értesüléseket sző bele. Színes szálak tarkítják ezt az élőképet Rákóczi ifjúságáról, neveltetéséről, fogságáról és szökéséről. Ezzel sok elevenséget, nyugtalanságot visz a történetbe, s egyben még élesebb ellentéteiben jelentkezteti a nagy kérdést: ki ez a Rákóczi? Mit jelenthet ez a lárma a város békéjének? Mocsár Gábor mesteri kézzel bontja elemeire a cívisgondolkodást a tizenkét szenátor tatáros észjárásában. Évszázados törvények, óvatosság, beidegzettség vált úrrá ezeken az agyakon. Csak villanásnyira mutatja be az ismert nevű tanácsbéliek egyéni gesztusait, változatos kedélyvilágát; annál mélyebben jellemzi őket belül, okoskodásuk sémájában. Más-más felől indul ki mindegyik, de néhány kerékfordulat után mindnyájan azonos sínen állnak: mit ítéljenek a gyülevész népség közé állt fejedelmi sarj felől, és mit kíván ez esetben a város anyagi érdeke? Bölcsen tudják, hogy az urak gondolatai más utakon járnak. Ez a hitehagyott, katolizált Rákóczi birtokait vesztette. Most azért kelt fel, hogy visszaszerezze, megtartsa mérhetetlen birodalmát. Úgy szerezte, növelte azt a nagyanyja is hogy elárulta a kálvini hitet, a jezsuiták oldalára állt. Persze nem lehet ilyen dolgokban elég okos az ember, de arra, hogy itt most egy ország áll talpra azért, hogy a török után a német alól is felszabaduljon, nem is hajaznak. Mikor néhány nap múlva megérkezik a hír, hogy Károlyi Sándor Dolhánál szétverte a talpasokat, fellélegzettek. Nincs mit tartani többé a gyülevész népségtől.

A főnemesség, nemesség sem érez másképpen: váraiba, kúriáiba zárkózik a közelgő fejedelem elől. Ez a vállalkozás egészen reménytelennek látszik. Rákóczi útitársát, a hű Bercsényit az idegen katonai segítség ígérete kecsegteti. Egyelőre ez a botokkal, kaszákkal hadonászó, három-négy nyelven üvöltöző népség messze van attól, hogy katonáknak nevezzék. Az ifjú fejedelem is vonzalommal és kétségekkel vegyes érzésekkel szemléli a lábát ölelgető, csizmáját csókolgató, nevét kiáltozó néhány százfőnyi csapatot.

Mocsár roppant erővel ábrázolja az örökös szakadó esőben, térdig sárban, földesura után gázoló jobbágynépet. Valami olyan erő sodorja azokat lefelé a hegyekről, aminek egyikük sem tud ellenállni. Érezni, hogy itt az alkalom, ez a rongyos csapat idegeiben hordja az idők intését. Mocsár képekben, képsorokban láttat, s egy-egy apró mozzanata óriási távolságokat, távlatokat képes befogni. Klimóctól Naményig csupa izgalom ez a fáradságos vonulás. A leírást állandó cselekményességgel tölti meg, derűt, humort csillant fel, és a cselekmény idősorrendjét is váltogatja. A nagypolitika és a magyar valóság ellentmondásai közepette a történelmi folyamat nép indíttatását tartja szem előtt. Finom párhuzamba vonja a fejedelem álmát és a nép vágyát. Az események belső lélektani fejlesztésében művészi erővel fedi fel mindazt, ami a fejedelem lelkében végbemegy; ahogy feladja az idegen segítségbe vetett ábrándjait, meggyőződik róla, hogy nincs más hadsereg. Az a mágikus erő, amely ezekből a rongyosokból árad felé, az az egész nemzet ereje. Ebben a lélektani párhuzamban ott van a másik oldalon a fejedelmet nyomon követő Tálas Gyuri, akinek álma szintén valóra válik: az első győztes összecsapásnál lovacskát szerez maga alá. De addig is mennyi válságos óra és okos döntések – mert hisz ezt az ifjú vezérlő fejedelmet a katonái viszik, ragadják magukkal előre. Nincs visszaút, „egy őtést se kell félni”. Nemsoká otthon vagyunk.

Biztató jel a fejedelemnek, hogy egyre szaporodnak a hozzája húzók. Mégpedig önként, lelkükből, meggyőződésükből. Neki nem behódoltak kellettek. Különösen örült annak a jó hírnek – amelyen el is csudálkozott -, hogy a császári ezredhez rendelt debreceni lovasok jó része hozzá szökött át. Lám csak, már Debrecen is! Igen, csakhogy melyik? Mert legalább két Debrecen van. Ezt a következő fejezet mondja el: a sámsoni találkozó.

A szabadságharc köztörténete körülbelül annyit tart emlékezetében, hogy Debrecen lelkesen üdvözölte a bevonuló Rákóczit, s fejlett iparával sokféle katonai szükséglet kielégítését lényegesen megkönnyítette. Íme: a históriai közhely, amely meg is felel a valóságnak. A debreceni tanács diáriuma azonban többet is elárul a város és a fejedelem viszonyáról. A városi évkönyv drámai rövidséggel örökíti meg a júliusi eseményeket: a magisztrátusban teljes az izgalom. Mikor pedig a kurucok Naménynál átlépték a Tiszát, a riadalom tetőfokára hágott. Követek indulnak Bécsbe, staféták cikáznak Kassa, Szolnok és Debrecen között. A városkapun fegyveres lappangók lövöldöznek befelé, és bebörtönzött társaikat követelik. Rákóczi katonákat követel. Mitévő legyen a város? Egyelőre a gulyákat, méneseket dugdossák el a Hortobágyon. Mikor 1703.július 26-án Rákóczi zaj nélkül Sámsonhoz száll táborával, a lelkesedés nyoma nélkül – mint valami tatár kurtányvezérhez – alkura megy a város két szenátora: mi a parancsa, mennyi sarcot követel? A fejedelem szóba se áll velük. Magát a főbírót kéreti magához.

A főbíró és a fejedelem sámsoni találkozója új színekkel gazdagítja a már ismert képet. Amit csírájukban láttunk a felkelés gyengéiről, Debrecen vonakodásáról, itt most megfogalmazódnak, és érvekként csapnak össze. Az egész jelenet egy apró, mégis sokatmondó évkönyvi feljegyzésre épül. Íme: „27. julii: Közel lévén hozzánk a veszedelem, ha fejet nem hajtunk, a félelem mindenfelől szorongatván, kimegyen bíró uram estve a táborhoz”. Ez az elképzelt párbeszéd alighanem az egész tabló élményi magva, amely teljességében bontja ki a város és a fejedelem – így is mondhatnánk: a mezővárosi polgárság és a felkelés problémáit.

Dobozi István főbíró a város képében, mint annak első embere lovagolt ki este, tarsolyában az évszázados sérelmekkel, az óvatosan megfogalmazott mentségekkel. Debrecennek nagy rutinja volt az ilyesmikben. A török időkben a maga szakállára politizált, mondhatnánk saját kasszájára alkudozott. Megküldte a sarcot, adót Váradra a töröknek, Szatmárba a németnek, Kállóba a magyar uraknak. Még az erdélyi fejedelemnek is. Csupán a vasládába kellett nyúlnia. Az idők azóta nagyot változtak. Itt most országfordításról van szó. A fejedelem érvei lépésről-lépésre halomra döntik a főbíróéit. Debrecen sérelmei elenyésznek a nemzet felszakadt sebei mellett. Nem egy felekezet, egy város kiált, hanem a nemzet. A debreceni okos „kisdiplomácia” vívja meg utolsó harcát azon a sámsoni éjszakán a nemzet érdekeit jelentő nagypolitikával. A magyar fejedelem nem pénzt követel, hanem hűséget, parancs nélkül. Debrecen élelmére, eszére és szívére van szüksége. A nemzet tisztessége a város becsülete.

A sámsoni találkozón példátlan eset történt: százötven év óta először adhatott Debrecen kényszerítés nélkül. Ez az, ami a főbírót elgondolkoztatta. Ez nagy forduló, amely egyben a fejedelem mellé állította. Őt is, a várost is. Debrecen kilépett önmagából, zárkózottságából, fejedelmévé fogadta Rákóczit. A fiktív párbeszéd a történelmi realitás erejével hat, és történelmi levegőt áraszt. Ám nem csak két nézőpont, hanem két személyiség feszül itt egymásnak. Alkonyattájt a szürke lován kilovagló Dobozi István főbíró nemcsak a város képviselője, hanem művelt, pallérozott fő is, figyelmes, szót értő beszélgetőtárs. Él, lélegzik ez a tábor, minden alak a helyén, Esze Tamás figurája itt teljesedik ki. Talán az egy Ötvös Suska idegen a fejedelmi környezetben, inkább Jókai tollára kívánkozó regényalak, valóságos szerep nélkül.

A város és a fejedelem remekmívű Rákóczi-portré, új és új színeket hoz a felkelés kezdeti időszakába, s bevilágít a debreceni diplomácia és a kuruc kor rejtett háttereibe. Egyben az elbeszélő Mocsár Gábor archaikus ihletésű, kerekdeddé formált, figyelemre méltó alkotása.