A Pilvaxból egy-két asztalka

A debreceni Ady Társaság indulása


A harmincas évek elején, mikor Debrecenbe jöttem, már öt éve működött az Ady Társaság. Éppen izgalmas, pezsgő időszakát élte: átfordulóban a Nyugat-ízlésű, induló szakaszából egy mozgalmasabb, társadalom közelibb korszakába. Hajlékony, vonzó szellemével s a maga nyitottságával olyan volt, mint valami nagycsalád. A mozdulatlan szellemi és társadalmi környezettel szembeni ellentét hajtotta – Ady szavával élve – az előrefutottak, a „túlfejlődött lelkek” növekvő csapatához. Különösnek is tűnik ez éppen Debrecenben, ahol az induló költőben valaha „Csokonai legpicinyebb öccsét sem akarták látni” – íme, megalakult az első Ady Társaság. Egy olyan irodalmi, művészeti testület, amely nyolc évvel a költő halála után, annak szelleméhez mérte magát.

Ötven éve, hogy – egy vasárnapi napon – zászlót bontott. Ez az évforduló biztat, hogy indulásáról szóljak. Másrészről mindig is foglalkoztatott az Ady elismertetéséért folyó küzdelem, s úgy gondolom, ez a debreceni zászlóbontás rávilágít egy kissé az Ady-kérdés akkori problémáira. Sőt talán arra is, hogy e kis társaság Adyhoz való viszonyának milyen minőségét, milyen szellemi színképét nyújtja elindulása stádiumában. Mert a debreceni Ady Társaság esetében nem valamiféle vidéki művelődési mozgalomról van szó: itt, politikai jelszók nélkül is a magyar progresszió maroknyi csapata mozdult meg 1927 novemberében.

Elindítói akkor még névtelen fiatal írók, tanárok, újságírók, művészek voltak, s mindezt az akkor szokásos tekintélyi elvek – főispáni, polgármesteri fővédnökségek – mellőzésével tették. Az egyre gyakrabban Pestről idelátogató Németh László egyszer azt jegyezte meg róla, hogy „Debrecen az a város, ahol a Pilvax kávéházból egy-két asztalka csodálatos módon fennmaradt.”

Ezeknek a fiataloknak személyes élménye már nem a költő, hanem az Agy-vers volt. Ady Lajos – mint elnöke is majd a legális testületnek – hozott bele valaminő családiasságot, autoritást, de a társaság a Halhatatlanhoz tartozónak érezte magát, akinek költészete kezdte már mozgásban tartani a lelkeket és a magyar közvéleményt. Az Ady Társaság nem kultuszt ápolt, nem vállalkozott valamiféle szellembebalzsamozó szerepre, mint tették akkor az irodalmi társaságok, vidéki irodalmi körök. Adyhoz méltóbb, korszerűbb formát élt: szállást csinált a költő örökségének. Előadóasztalánál, zenei pódiumán, képzőművészeti tárlatán európai igényességű, nyugati ízlésű irodalmi és művészeti irányzatoknak nyitott teret.

Az Ady Társaságot tehát már megalakulásában az Ady-pör folytatásának tekinthetjük. Csakhogy a magyar irodalmi közéletnek egy kedvezőbb, konciliánsabb időszakában. A költő félszázados születési évfordulója mintha óvatosabb, taktikusabb magatartásra kényszerítette volna a hivatalos fórumokat. A Magyar Szemle például arról írt, hogy Ady a magyarság nagy értékei közé tartozik, akinek költészetét terjeszteni kell a magyar ifjúság körében. Babits Mihály már vívja harcát Adyért és irodalmunk középhadseregéért, a Nyugat íróiért – Négyessy Lászlóval.

Épp most, 1927 tavaszán pedig válaszolt Berzeviczy Albertnek, az Akadémia elnökének, aki „kettészakadt irodalomról” beszél, és a felelősséget az újakra hárítja, holott az Akadémia szakadt el az élő magyar irodalomtól, amelynek éppoly szerves része Ady költészete, akár a Petőfié.

Babits érvelése Ady elismertetéséért nagy hatással van a debreceniekre, érleli bátorságukat, elhatározásukat. A szabadelvű debreceni sajtó így ír a fiatalok tömörüléséről: „Debrecenben is bekövetkezett az az idő, az Ady-kultusznak az az ideális stádiuma, amikor a nagy költő neve nem viszályt és választófalat jelent, hanem egyesítő, áthidaló, nemzetforrasztó erőt.”

Voltak itt fiatal tanárok, újságírók, akiket az tartott egymás közelében, hogy Adyt olvasták. Egyikük-másikuk diákként önképzőkört is robbantott Ady nevével. A Szabó Lőrinc Tücsökzené-je tanúsága szerint a folyosón „komor hitviták”, „vérfagylaló csaták” dúltak. Mikor pedig az egyetemi kör „megrótta” a költőt, ők köszöntőlevéllel fejezték ki hódolatukat. Voltak olyanok, akik Babits Ady előadásait hallgatták a pesti egyetemen, és szemináriumában dolgoztak (Kardos Pál, Békés István). A fiatal tanárjelölt Kardos László körültekintő alapossággal dolgozta fel Ady debreceni éveit. A huszonegy éves Ady Endre (Gyoma, 1922) a legelső életrajzi dokumentum, amely máig érvényes szemlélettel értékeli is a költő életében itt végbement fejlődési mozzanatokat. Kardos a Nyugat pályázatain tűnt fel, és állandó munkatársa lett a folyóirat kritikai rovatának. Tudunk egy általunk, talán éppen általa vezetett irodalmi, művészeti tanfolyamról, amely a modern irodalmi kérdések megvitatásának fóruma volt. A vitorlák ki voltak feszítve, és 1927-ben egyre kedvezőbb szelek fújtak.

Ekkor, tavasszal hagyta el a sajtót. Makkai Sándor Magyar fa sorsa című könyve. Az akkori időkben rendkívüli hatású volt az erdélyi református püspök Adyt védő, elemző tanulmánya. Ez az Adyért perlő könyv Babits érveléséhez hasonlóan már nemcsak a konzervatív hatalmasságokkal száll szembe, hanem az ifjúság nevelésére hivatott tanári értetlenségekkel is. Makkai különös hangsúlyt ad egy nagy líra őszinteségének éppúgy, mint hazafias és valláserkölcsi nevelőerejének. Debrecen progresszív körei azonnal felfigyeltek Makkai könyvére.

Lelkes fogadtatására mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a debreceni ortodoxiával hadakozó Oláh Gábor nagy átfogó tanulmánnyal köszönti az erdélyi író-püspököt. A Magyar fa sorsa nyomában „felviharzó irodalmi háborúságról” is van tudomásunk. Juhász Géza két ismertetést és egy vitacikket írt róla három hét alatt. A vitacikkre egy szélsőjobboldal felől érkező „ellenkritika” adott okot. A protestáns tanári ortodoxiát fölingerelte Makkai védőirata: az ellenkritika írója „szellemes causalitásnak” minősíti Makkai érvelését, és kijelenti, hogy ő a másik oldalon áll, mert számára a Magyar fa sorsá-ban felsorolt „Ady-bűnök csak új igazolást nyertek”. (Csöppet sem tartjuk véletlennek, hogy a német megszállás idején – mikor az Ady Társaság szünetelni kénytelen – ez a kártékony ellenkritika-író kerül majd Debrecen főispáni székébe.)

A csípős ellenszél persze csak a szövetkezők arcát pirosítja, őket a szellem, a szépség, az alkotás értékébe vetett hit viszi már nyílt vizekre: 1927. június 29-én, vasárnap délben megalakult az Ady Társaság, jegyzőkönyve tanúsága szerint kerek száz alapító tag jelenlétében, a városháza közgyűlési termében. Némi módosítással jóváhagyták az alapszabályokat, és lázasan készülődtek a költő novemberi 50. születésnapi ünnepségére. Adynak emléktábla készül, a képzőművészek részére tárlat, estére pedig irodalmi ünnepély, amelyen fővárosi írók lépnek fel: Babits Mihály a Nyugat írói köre, Juhász Gyula a Holnap-osok, Szabó Lőrinc pedig a fiatal magyar irodalom nevében hódol a nagy névadó szellemének. A debreceni sajtó napról napra nagy rokonszenvvel kommentálja az előkészületeket. A Debreceni Független Újság, amely évtizeden át a Társaság sajtója is lesz, ünnepi Ady-számot állít össze november 17-re. A lapnak ez az ünnepi irodalmi melléklete azért is különösen érdekes, mert az Ady-cikkeket, -tanulmányokat a társaság alapítói írták, és így hű tükre annak, hogy mit jelentett akkor számukra a költő, mit fogtak fel, mit tartottak időszerűnek belőle.

A korábbi terv szerint hivatalos volt az irodalmi napra Makkai Sándor is. Ő azonban Kolozsvárról nem jöhetett el, de cikket küldött az ünnepi számba Az ötvenéves Ady címen. A kis tanulmány a hazafiatlansággal vádolt költő védelme volt, amely tragikus látásának igazát, nemzetbírálatának jogosságát tartalmazta. Voltaképp könyvének első fejezetéből kiemelt néhány gondolatát ismételte benne.

Mintha kiegészítené a Makkai könyvének hiányosságát, Ady szocialista versei-ről ír Juhász Géza. Cáfolja Makkait abban a véleményében, hogy a költő lelkületétől idegen területre tévedt volna szocialista verseiben. Ellenkezőleg: Ady szervesen fejlesztette tovább irodalmunk előzményeit. Őszinte versek ezek, a részvét fűtötte őket, magyar fájdalmakat panaszoltak. Ady Dózsa-verseit Petőfiével hozza párhuzamba, és hangsúlyozza forradalmi optimizmusukat. Ady portréjának teljességét elképzelhetetlennek tartja szocialista versei nélkül. Éppoly egyénit alkotott ő ezekben, mint más témájú verseiben.

Kardos Pál témájában kissé Makkai felé hajolva Ady morális hatása oldaláról vádol és védekezik egy személyben: Az erkölcsös és erkölcstelen Ady Endre című perújító cikkében. A kisszerűnek tűnő vádak és a merev polgári erények fölé helyezi Ady etikájának őszinteségét, egyben azt a magasabb esztétikai morált, hogy a poézis maga szabhat magénak törvényt. Ady a teljes életet élte, és maga tartott vétkei fölött ítéletet. Ha gyengék számára riasztó példa volt is a mindennapi erkölcsök terén, sosem volt szándéka rombolni. Benne a bátor harcos mindig képes volt fölemelkedni, küzdeni nemzete újjáteremtéséért. „Sugaras eszméivel ő az erkölcsi erejű próféta, az eszménykép, a vezér, akinek egy osztatlan és erős magyar nemzedék a serege” – fejezi be fejtegetését Kardos Pál.

Ady dekadenciája címen elmélkedik a Független Újság ünnepi számában Gulyás Pál. A költő védelmének sajátos formájához nyúl: a jövő fél század távlatába tolja az Ady-megítélés kérdését. Hogyan látja majd őt a centenárium irodalomtörténésze 1977-ben, mikor a költő már megtisztul a jelenben még rárakódott szennytől? Dialektikája is sajátosan Gulyás Pál-i, mert kiemeli a térből és időből a költőt. Mint valami burkot, hántja le róla küzdelmes, vívódó életét, mert – mint mondja – csak külső ruha volt rajta a világváros dekadenciája. Így aztán a költő lényétől idegen, szferikus Adyt ragyogta fel, mint valami mitikus formációt. Az az érzésünk, hogy Gulyás látja a költő kettősénűségét, de nem számol vele. Nem számol azzal, hogy az életmód valamiképpen a műre is fényt vet. Kissé avult esztétikai szemlélettel beszél Ady „költői naivságáról”, a „lélek mélyén meghúzódó idealizmusáról”, „vallásos lelkületéről”, aki „mint minden nagy költő, mélyen belegyökerezik a világ misztikumába”. Mintha azért helyezné fél százados jövőtávlatba, hogy – mint később tette – megformálhassa a maga ezoterikus Adyját, az igazi költő kalevalai modelljét, aki Vipunen szívébe száll le a Szóért. Gulyás Pált A halottak élén költőjének komor, földöntúli méltósága csodálattal töltötte el. Ady utolsó könyvét és háború alatti helytállását, humanizmusát az európai költészetben egyedülállónak tartotta. Mindent összegezve, lehet-e egy ilyen élet dekadens? – teszi fel a kérdést. Válasza: nem lehet. Ady sok kortársának optikai csalódása ez.

Az Ady-vers korszerű megközelítésének problémáját veti fel Békés István, A fekete zongora megértése körül évtizedem folyó polémia ismertetésével. Ez a vers szinte modelldarabja volt az Ady-per egyik vádpontjának, az érthetetlenségnek. Ignotus szellemes és paradox értelmezése után többen próbálták a kis allegóriavizionáló látomását, tépett asszociációit értelmezni. Békés új versértelmezési elvre figyelmeztet, mikor Kassák szintetikus világszemléletére hívja fel a figyelmet, aki „végzetes erők uralmát hallja ki a versből”. A vers, értelmezgetés nélkül is élvezhető. A vers sokértelműsége nem hiba, hanem főérték. „Egy új, tisztább nézettel kell vizsgálni Adyt” – zárja le dolgozatát, amelyet még 1919-ben írt, és egy Babits vezette Ady-szemináriumot olvasott fel.

Ady-Hatvany levelezésének kiadása ürügyén írja Ady és Hatvany című cikkét Fáy Árpád. Benne az Ady-kérdés lényegére világít rá. Fáyt a Társaság legszenvedélyesebb vitázójának ismertük, baloldali radikális álláspontot képviselt, és a zenei osztály tagjaként bírálta a Társaság szabadelvű nézeteit. Ebben a cikkében Hatvanyt idézve, de saját álláspontját hangoztatva jelenti ki, hogy az Ady-kérdés voltaképp osztályharc kérdése. Amit máshol a parlamentben vívnak, az nálunk az esztétikába kényszerül. Az uralkodó rétegek Ady ellen indított támadásában az elnyomottak ellen indított osztályharc tör magának utat. A cikk érdemi részében egyébként Fáy az emigrációban élő Hatvanynak szolgáltat elégtételt, mikor a nagy baráthoz való hűségét méltatja.

A Társaságnak névadójához való viszonya, alapítóinak szellemi színképe elég változatos, sokfelől jövő, sokirányú. Bizonyára érdekes az is, hogy milyen irodalmi főáramlattal tart rokonságot ez a mégiscsak vidéki kezdeményezés. Erről az alapszabályzat szelleme, a társulás platformja tanúskodik. Eszerint az Ady Társaság minden tagja szabadon követheti a maga világnézetét, politikai meggyőződését. Kötelező álláspont nincs; minden tehetséget tisztelni kell, és csak a tehetséget kell tisztelni. Ez szinte megfogalmazásban is azonos a Nyugat osváti szerkesztési elvével. Az Ady Társaság indulása idején valóban a Nyugat eszmekörében kívánt névadója örökségéhez kapcsolódni. Hozzá pedig a nagy élő kortárs és barát, Babits Mihály volt a szellemi vezeték. Az a forró lelkesedés és ünneplés, amellyel Babitsot november 27-én Debrecenben fogadták, szinte jelképes kifejezője volt a Társaság ellentéteket egyesítő törekvéseinek. Valóban elképzelhető lett volna a város szellemiségéhez közelebb álló olyan személyiségek meghívása, mint Móricz Zsigmond, vagy Ady poétai adminiszrátora, Földessy Gyula. Debrecennek mégis Babits kellett. A Független Újság köszöntő vezércikkében úgy aposztrofálta őt Kardos Pál, mint „a Dunántúl nagy katolikus költőjét, aki eljött a Tiszántúl kálvinistáival egyesülni a magyarság és a művészet szent szeretetében”. Azt a költőt üdvözölte benne, aki rangban ott állott Ady mellet. Vonzotta Babits szellemiségének magas humanizmusa, és egyre növekvő irodalmi vezéri tekintélye is. De talán legfőképpen azt a Babitsot ünnepelte, aki Ady elnémult szavát – ha halkabbra fogva is – továbbmondta az ellenforradalmi időkben. Mikor „gyűlölet pokla lett a hely, hol élni, halni kell”.

Az indulás első két esztendeje ilyen babitsi orientáció jegyében telik el. 1929. március 10-én ünnepli meg a Társaság Babits negyedszázados költői jubileumát, impozáns keretek között, a költő jelenlétében. Ekkorára megjelenik Juhász Géza szép Babits-kismonográfiája. A hozzá fűző személyes szálak azonban meglazulnak. Maga Babits lazítja meg: mint majd a Nyugat főszerkesztője nem is jön többet Debrecenbe. A Társaság csillagképének közelesen érezhető lassú elfordulására mutat viszont az a tény, hogy a novemberi Ady-évfordulón már Földessy Gyula tartja az emlékbeszédet. Két év múlva pedig egy új írói csoport ébred itt nemzedéki mivoltára. Németh László, Kodolányi János, Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc meghívásával egy másik fejezete kezdődik az Ady Társaságnak. Ügyvezető elnöke, Juhász Géza az ő meghívásukkal kapcsolatban hangoztatja, hogy a Nyugat szabadelvűsége egy új írói nemzedék önállósításánál nem mutatkozik termékenynek. Mégis a Nyugat szellemének, esztétikai igényességének erős bázisa marad itt még sokáig.

Az az egy-két megjegyzés, amit még tenni akarok, ugyan időben túllép témám körén, de szükséges, hogy rámutassak e sajátos Nyugat-irányultság egy-két gyengéjére. E nemes ízlésbeli kötöttség ugyanis óhatatlan magában rejt erényt és gyengeséget egyaránt – különösen, ha a harmincas évek kegyetlen és hazárd történelmi vállalkozásaira gondolunk. Az Ady Társaság büszke volt arra, hogy a tehetségek minden színét és értékét felmutatni hivatott, népi, polgári irányzatokat egyaránt, sőt olykor egyazon asztalon. 1936. március 1-jére például együtt szerepeltette Ignotus Pált és Veres Pétert. Ignotus a városi társadalmat érintő vádakkal foglalkozott, Veres Péter pedig a falusi szekták kérdésével. Ugyanakkor sohasem szerepelt a meghívandók gazdag listáján József Attila. Emlékszem, mennyire szerettük volna mi, a Társaság „második nemzedéke” a találkozást a Medvetánc kötet költőjével, persze: a valódi tehetség szóhoz juttatása okán és jogán. A Társaságnak azonban nem volt vonzódása egy nemzedéki és ízlésszintjéből kieső fiatalabb tehetség iránt. Becsületére legyen, hogy erre is ráeszmélt: a történelem kényszerítette rá, az utolsó pillanatban. 1944. március 12-én József Attila-emlékmatinét rendezett, amelyen Nagy István tartott előadást József Attila és a nép címmel. Egy hétre rá jött a német megszállás, s napok múlva a Társaság betiltási parancsa.

Gyengéje volt az is, hogy – habár debreceninek nevezte magát – nem kapcsolódott a város jelentős, szellemi, irodalomtörténeti hagyományaiba. Nem használta fel azt az örökséget, amit például a debreceni felvilágosodás jelenthetett volna a húszas-harmincas évek progressziójának. Ezt ráhagyta a konzervatív Csokonai Körre, amely – ósdit az újjal egyeztető szándéka mellet is – század végi szinten, egy megmerevedett kultuszt ápolt csupán. Ez a mulasztása már Ady-szemléletének hiányosságát is sejteti: nem figyelt fel kellőképpen nagy névadója törekvéseire, aki a magyar progressziót mindig egybekapcsolta a múlt hagyományaival. Csokonaiéval elsősorban. Ezt különben Babits sem szűnt meg állandóan hangoztatni Ady védelmében. A Vitéz Mihály ébresztése hiányzott a Társaság Ady-színképéből. Ehhez is hozzá kell tenni, hogy hosszabb időn át hiányzott, mert az 1940-es évfordulón nagyszabású Csokonai-ünnepélyt rendezett. Akkori elnöke, Gulyás Pál megrázó versekben ébresztette a szoborrá merevített Csokonai szellemét.

Az Ady Társaság magas művészi és humanisztikus célok megvalósítása jegyében indult ötven évvel ezelőtt. Két évtizedes története folyamán, küzdelmes, válságos időszakaiban is őrizte nemes törekvéseit. Az ország felszabadulása után egyedül állt a helyén, s lett alkalmassá arra, hogy utat nyisson új írói törekvéseknek. Segítséget és lendületet adott második nemzedékének arra, hogy elindítsa folyóiratát, az Alföld-et. Tradíciója megszakíthatatlan. Nekem ma is az az érzésem, hogy Debrecen ügyszerető, önáldozó közművelődési emberei az ő Pilvaxból fennmaradt asztalkája körül ülnek. A debreceni Ady Társaság története izgalmas és tanulságos: érdemes lenne vele behatóan foglalkozni.

(1977)