Ha ma egy ifjú poéta ilyenféle kérdéssel fordulna Csokonai Vitéz Mihályhoz: vajon milyen mértékben lehet ésszerű a poézis, és feltétlenül együtt jár-e a verssel a ráció is? – költőnk még tágabbra nyitná kíváncsi kék szemét. Alighanem vissza is kérdezne, hogy: miképpen obszerválja ezt, öcsémuram? – gyanítván, hogy manapság ráció nélkül is lehet poézis. Ne csudálkozzunk rajta. 

Két évszázaddal ezelőtt született, a felvilágosodás fia volt, aki a kor összevissza kuszált és ellentmondásokkal terhes szövevényei közepette az értelmet tartja a megismerés forrásának. A válasszal persze semmiképp nem maradna adós, hisz nagy költő volta mellett a poézis vándor-professzora is. Sőt: ő tulajdonképpen elvállalt bennünket, azt írta, hogy magát századunkba képzeli, és hogy írni fog nekünk. Halljuk hát válaszát – ahogy Debrecenben, Csurgón s szerte az országban tanította:

„A verscsinálás nem poézis; mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében, és mindezeknek felöltöztetésében áll…. …Lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nem ír is; és ellenben jó verseket írhat valaki, de azért nem poéta…” A vers őnála „bélopodván az agyvelőbe” az „elmék fellegvárát” veszi be. Hallgassuk csak tovább a Darabos utcai kis költői műhely üzenetét: „A poétai munkákra jó kedv kell, kiderült képzelődés, helyén lévő ítélettétel, nem tudom micsoda jó ízű elandalodás, borúlás, ragadtatás; egyszóval: hogy a Múzsa bennünket, ha segítségével élni akarunk, jó órába találjon.”

A ráció tehát világosságot jelent, mégpedig, nem a költői mű természetéhez tartozó benső homállyal, hanem az értelmetlenséggel szemben. De jelent rendet is, azt a gyönyörű emberi képességet, amely „tudomásul veszi a véges végtelent”. Nyilván a költői alkatot is jelenti, amivel éppen Csokonai Horatiust jellemzi: „józan és éles ítéletűségű” költőként. Egyszóval: a magas fokú tudatosságot, ami a vers-építkezésben, külső és belső megformálásban, változékony stíluselemekben is megnyilatkozik. Ilyen költő volt maga is, osztatlan, az egész létet megismerő, a természetet kutató, alkotó képzeletével a világot átfogó géniusz, aki az ész mellett felszabadítja az érzelmeket is. Tudósi és költői alkat egyszerre és együtt – százada ízlése és éthosza szerint. Nagy költő azért, mert az emberien közöshöz nyúl, és a tudás, ismeret didaktikum nélkül épül, válik benne költészetté.