Még egyszer Csokonai példájáról

Csokonai példájára alapozva indított vitát az ÉS Julow Viktor szép tanulmánya ürügyén a korszerű líra érthetőségéről. Széljegyzetekkel, részletkérdésekkel időszerűsödött azóta a vita, de kissé hátat fordított annak a példának, ahonnét elindult. Pedig mégiscsak arról van szó, hogy ez a sajátos érthetőség, amit szívesen neveznék rációnak a magyar líra nagy vonulatában, azóta is ható, a verset alakító és megőrző törvényszerűség. Hisz a világosságot jelenti. Nem a költői mű természetéhez tartozó benső homállyal, hanem az értelmetlenséggel szemben. De jelenti a rendet is, ezt a gyönyörű képességet, „mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent”. Persze költői alkatot is jelenthet. Csokonai, mint tudjuk, Horatiust jellemzi „józan és éles ítéletűségű” költőként.

Csokonai elválasztja a verscsinálást a poézistől, amely a „gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében és mindezeknek felöltöztetésében áll”. „Lehet valaki jó poéta – mondja -, ha mindjárt verset nem ír is; és ellenben jó verseket írhat valaki, de azért nem poéta.” Tagadja a voluntaritást, a költőnek igenis kell, hogy vénája legyen és ezt „a legfővebb poéta sem parancsolhatja magának”; a „helyén lévő ítélet” pedig az ihletett állapothoz számítja. Íme: az ihlet és ráció közelsége, a szépirodalom és széptudomány egy-gyökerűsége – amely a költői mű szélesebben értelmezett intellektualitását is jelenti. Mégis Csokonainál válik el igazán a költészet a tudománytól, s lesz határtalan, cselekvő és alkotó művészet. Ő még nem ismeri a „költő” szót, benne még görög értelemben él a poieó ige, és a poeta semmiből új dolgokat, világokat teremtő képzete. Ő menti meg a verset a szűkkeblű ésszerűségtől, a vulgáris értelemben vett taníthatóság balvélekedésétől. Voltaképpen a líra válságát oldotta fel: kiszabadította az iskolából. Nála már a vers minden lehet, tárgyias gyönyörködés és filozófia, játék és látomás, földközelség és éteri muzsika. Funkcióváltás ez költői műben és életformában egyaránt: a vers kezd önálló létezővé válni, amelyben nemcsak a mű teremtődik meg, hanem a világ is újrateremtődik. A vers önálló érték, a létezés egy új módja. A költői lét pedig a mű garantálta hivatásforma

Csokonai alkotói módszere a legtarkább stílus- és tónuskeveredések mellett is – maga a tiszta poétai ráció. Fennmaradt kéziratai, tömör értekezés remekei, lábjegyzetei is azt dokumentálják, hogy elsődleges igénye egy káprázatos ismeret- és élményanyag átmentése a ható, cselekvő világba: a költészetbe. Poéta doctus, aki szinte „megtervezett ihlet”-tel dolgozik. Míves költő szeretett volna lenni, aki haláláig csiszolja azt, ami már megvolt. Távol állt a költőség irracionális felfogásától. Meghökkentő, mikor azt mondja, hogy kollégiumi tanárai nélkül nem lett volna belőle költő, Tűrhető poéta pedig Kazinczy és Földi nélkül. Ám mindez az ő lelki nagyságát, írói erkölcsének példamutató voltát dokumentálja, hisz költői zsenije mégiscsak belőle magából fakadt. Burns, Blake, Schiller, Klopstock, Chenier kortársa aligha mérhető hazai előzményekhez, kezdeményekhez.

Vita közben szó esett a magyar prozódiai irodalom „gyermekbetegségé”-ről. Szerdahelyi István szerint verstanunk még ma is a gyermeki botladozás és civódás stádiumánál tart. Nos, lehet hogy ez így van, de a költő nem verstanokból költ. A prozódiát nem verstani példák és teóriák alakítják, hanem a kor, a költői gyakorlat. Így is fogalmazhatnánk: a poétai ráció bennműködő és a formákra is kiható törvénye. Csokonai, összegezve az előtte lezajlott prozódiai vitákat, megcsinálta a maga forradalmát is: más lett a vers a keze alatt. Föllapozom a Zöld kódexet, a költő első verseskönyvét és ámulok verselő biztonságán: mintegy százhúsz vers van benne, majd megannyi megoldás verstestben, metrikai, ritmikai tudásban, kádenciák tökéletesítésében. Igényben tehát felér a magyar verstan forradalmával. Pedig a költő huszonkét éves volt, mikor e verseit kabátja zsebébe tette és Pestre vitte, hogy kiadásuk felől tapogatózzék. És azt hiszem, itt már nem csupán prozódiáról van szó: a költő önmagát alkotta meg. Mert a költő műve nemcsak versekből áll, hanem önmaga, személyisége megvalósulásából. Nem véletlen tehát, hogy a magyar lírai fejlődés majd minden jelentősebb fordulata – váltása, ha kell – Csokonaiban látja a kezdeményezőt. És azt hiszem, ez még szervesen hozzátartozik egy ilyen vitához, ha nem akar az elmélet elvontságainak fellegében lebegni.

Ady azt vallja, hogy Balassi és a kurucok után „Csokonaitól ösztönöztetett”, s hogy „Csokonai nélkül nem lett volna Petőfi, Arany, sem az apróbb többiek”. Közvetlen elődeiről pedig az a véleménye, hogy „ha nem Petőfi gigászi bércein véreznek el, hanem Csokonaihoz járnak tanulni: ma sokkal gazdagabb a magyar líra.” A „poézis” szónak ő szerez új érvényt és a rációnak új értelmet. Hangsúllyal keveri a metrumot, de – mint Csokonai is – ragaszkodik a szótagszámhoz; átgázol a jambuson, de csak fellazítja, nem tagadja meg. A kötöttség e gazdag változatossága már nem puszta hagyományőrzés, hanem a poézis valódi mivolténak védelme.

Külön tanulmányt érdemelne József Attila, viszonya Csokonaihoz. A megszerkesztett harmónia költője sorsban, alkatban, de ars poeticában is oly közel van hozzá. Az ő „lágy képzelete”, képeinek finom elvontsága, költői módszere több ponton rokon a Csokonaiéval. Mintha csak az ő elvét fogalmazta volna meg a ma számára: „a líra logika, / de nem tudomány.”

Weöres Sándorra Csokonai ritmikai, metrikai tudása hat nagyon korán. De alighanem a példa is. Csokonai latin szövegközvetítéssel figyel fel az ázsiai poézis szűztiszta ősköltészeti elemeire, arra, hogy szépségüknek saját színük van, tehát „ázsiai szemekkel és érzékkel szükség, hogy olvassák” őket. Csak egy lépés fölfedezni bennük az európai líra nagy lehetőségeit, amit a kései utód már megtesz. Csokonai példája, költészete telve indító, ihlető, példamutató elemekkel, Két évszázadot lépett ő előre.

Juhász Ferenc költészetének megtervezett monumentalitása számomra: a ráció igazi példája. De „csillagfényű” kisebb lírai darabjainak is itt-ott annyi rokonsága van a nagy előd megfigyelő pontosságával, friss részlet-látásával, természetszemléletével. Az ilyen üde-tiszta lírai szemléletű soroknál, mint: „kürt-szemű virágok is inni tódulnak”, vagy: „moccannak a barnát ásító barlangok…” – ki ne érezne vissza Az estve, szépen kimunkált tizenketteseinek muzsikájára, színeire. Szinte a stílusremeklés önfeledt, ma is ismételhető bizonyítékaként.

A középnemzedék költői közül Csanádi Imre mindig a valóság közelében kutató, onnét felemelkedő lírai tónusát érzem nagyon rokonnak Csokonaiéval. A példáról van szó itt is, nem a hatásról.

Novemberben, a kétszáz éves fordulóra megjelent Alföld folyóiratszám több bensőséges vallomást közölt élő írók és költők tollából. Mégis: a költő példását illetőleg inkább a feltételesség, sőt a tagadás a jellemzőbb bennük. „Hol van Csokonai? Mi hiányzik a mai magyar költészetből (vagy költészetnek)?” – kérdezi Vas István. Válasza: „Csokonai”. Tornai József ezt óhajtja: „Fedezzük fel újra Csokonait, az ellentétes szellemi áramlatokat könnyedén feloldó varázslót”. Szentmihályi Szabó Péter – a legifjabb nemzedékből – úgy véli, hogy: hallatlan racionalizmusának és hihetetlen érzékenységének örökségéből, poétai játékosságából mindenki szemelget, „de a szellem egésze rejtve maradt.”

Engem végül is a poétai ráció elszegényedése nyugtalanít. Vajon megszakadhat-e, ami eddig megőrződött? Ez a kor, ami korunk megtagadhatja-e annyira a rációt, hogy a leírt szöveget is megfossza mindattól, ami verssé teszi? Elkövetkezhet-e a vers végső felbomlása? Sokszor töprengek – megjelent s megjelenendő verseket olvasva – hogy meg kellene azt a végpontot találnunk, ahol már nem vers többé a vers, hanem puszta imitáció. Érzek olyasfajta törekvést, amely csupán a jelenségekig kíván eljutni, és a nyers, vad, kócos ösztönösség jegyében művön kívüli tényezőnek tartja a műveltséget; a rációt pedig, mint valami fölösleges nehezéket, a semmibe dobja. Itt már nem arról van szó, hogy „a vers riadva muzsikál” vagy „a költő ajkán csörömpöl a szó” hanem szinte a vers elemi létezése, objektív értéke válik kérdésessé – mindaz, ami Csokonai óta megőrződött. Pedig a teljes irracionalitás, a szétzúzott vers senkinek sem mond majd semmit. Magánüggyé lesz.

Nem naiv, nem átlátszó „érthetőséget” igényelek. Híg fénnyel, művilágossággal nem lehet, nem is szabad lehazudni a lét fojtó homályát, kirakni csillaggal az éjszakát. Baudelaire-re kell gondolnom, aki minden versben átélte az alkotói tehetetlenség és lelkiismeret-furdalás kettős gyötrelmét – ő mondta valahol: „mikor verset írok, ketten tudjuk, hogy mi lesz, én és a jóisten tudja”. Ez a modern poézis rációja. Csak azt bízhatja a „jóistenre”, ami túl van a költő munkáján.

Igaz, prozódiai pallérozottságban messze vagyunk a felsorolt példáktól, s éppen olyan időben, mikor a versszeretők száma növekszik. Úgy érzem, nagy a felelősségünk a vers jövőjéért. Nem a múlt, a kinőtt hagyományok őrzéséről van hát itt szó, hanem a vers, a poézis hű megőrzésének elkötelezettségéről.

[Élet és Irodalom, 1974. március 30. 4. oldal]