[1963?] Október 19-én nem mindennapi esemény színhelye volt a debreceni Cegléd utcai temető sírkertje. A heves napsütésű délelőtti órákban a temetkezési vállalat dolgozói elszállították Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel hamvait, és a köztemető „VI. liget” jelzésű területén, egymástól elkülönítve, exhumálási bizottság mellőzésével el is hantolták. Mi tette szükségessé a nemrégiben védelem alá helyezett hármas sír áttelepítését? Köztudomású, hogy 1964-ben megkezdődik a régi ún. Dobozi temető területének beépítése, s a meglévő sírmaradványok, az előzetes építészeti tervezésnek is bizonyára útjában állhatnak. A hamvak exhumálása már évek óta, tervszerűen, a hozzátartozók értesítése útján folyik.

A Fazekas - Diószegi sír sorsa azonban kivételesen a közvélemény homlokterébe került, szintén az utóbbi esztendőkben. A közvélemény formálására különben igen jellemző a Napló 1957. november 3-i számában megjelent /p.j./ aláírású cikk, mely a magyar növénytan két halhatatlan úttörője és a nemzet nagy költője hamvainak sorsát így látja legméltóbban biztosítani: „Két megoldás látszik kézenfekvőnek: átvitetni a Köztemetőbe, vagy pedig nem bolygatni a tudós és költő síri nyugalmát, hanem eredeti helyén hagyni a sírokat, kis ligetet varázsolni köréjük, zöldellő fákkal, virágokkal. Ez lenne a poétikusabb megoldás, mert a hely is kínálkozik erre, s néhány száz négyszögöl feláldozásával, az új kiépülő városrész közepén ez a sírliget hirdetné a növények, virágok egykori kutatójának és a halhatatlan érdemű költőnek örök emlékét.”

Ezzel az óhajjal teljesen azonos értelmű javaslatot hozott a tanács műemlékvédő albizottsága, s most mégis – ilyen előzmények után – nem tudni miért ily gyorsan, bizottság kiküldésének mellőzésével (csupán a temetkezési vállalat és közegészségügy bevonásával) történt az annyira becses hamvak elszállítása.

Puszta véletlenségből lettem a lázas sietségű kihantolás szemtanúja. Éppen arra jártam. Máskor is: egyedül, vagy diákjaimmal szerettem látogatni az iskolához közeli temetőt, sőt ápoltattam is diákjaimmal a sírt. Órát is tartottam a helyszínen, mikor a magyar felvilágosodás nagy alakjairól tanítottam. Örülhet a nevelő, a város is, ha ilyen szemléltető, közvetlen élményt keltő hagyományhoz fűzheti nevelő munkáját… Amit most láttam, annak nem örültem. Tudniillik azt tapasztaltam, hogy a homokkráter szélén pihenő, kihantolt koponyákról, csontokról megközelítően sem tudta megállapítani a jelenlévők közül senki a kihantoltak személyazonosságát. A sírban három holttest feküdt, a harmadik: Diószegi Erzsébet. Tudvalevő, hogy a századfordulón, amikor Fazekas sírjának megjelöléséről volt szó, már problematikus volt a költő temetkező helye. Akkor a Diószegi név látszott nyomravezetőnek. Sógorok, munkatársak voltak, s „a sírban is egymás szomszédságában” érv is bizonyíték lett. A minapi felhantolás alkalmával sikerülhetett volna erre a kérdésre is fényt deríteni. Az egykorú leírások, arckép és az embertani, kronológiai vizsgálatok tudományos összeegyeztetése képes az ilyen kérdések megoldására. Ilyen bizottság azonban nem látleletezte a hamvakat, arról sem vizsgálat, sem jegyzőkönyv, de még egyetlen fényképfelvétel sem készülhetett, az ebédidőre való gyors „eltakarítás” következtében. Mire délben a Déri Múzeum fotográfusa kiérkezett, már csak a sírüreget találta. A hamvak a Köztemetőben a díszsírhelyek mögötti területen, egymástól elkülönítve nyertek elhelyezést, nemrégiben elhalt polgárok szomszédságában.

Most méltán tehetjük fel a kérdést: hol nyugszik Fazekas Mihály, és azt is: hol Diószegi Sámuel? Mert, ha legalább közös sírt kapnak, ez az avas kérdés sem válik újra problémává, sőt minden bizonnyal tisztázódhatott volna.

A két nagy halottunknak kétségtelen: már nincs rokonsága. Azaz, hogy mégis van. A Ludas Matyi írójának atyjafia az egész magyar nép, s mindkettejüknek a magyar tudományos világ. Debrecennek egyeteme, embertani intézete, magyar irodalmi intézete, múzeuma van, s ezeknek tudományos szaktekintélyű, a kérdésben alapos jártasságú tudományos kutatói vannak, akik hivatottak lettek volna az exhumálás alapos, megnyugtató, a közvéleményt is tájékoztató munkájára. Nem is szólva az ide vonatkozó és fennálló jogszokásokról.

Igen örvendetes Péczely József kollégiumi tanár, akadémikus és jeles irodalomszervező hamvainak megmentése a teljes pusztulástól, a szintén október 19-én történt átszállítás által. A Cegléd utcai temetőben még két sír hamvai várnak megmentésre: Budai Ézsaiásé, a jeles történettudósé, Csokonai professzoráé, és Nagy Imréé, a fiatalon elhunyt reformkori költőé. Mindkét sírkő le van döntve, Budai szépen, a kor ízlése szerint vésett köve meg is csonkult. Exhumálásuk előtt illetékesek forduljanak bizalommal a műemlékvédő albizottsághoz.

A temető sarkán különben, már félig felépítve, az új víztorony hirdeti korunk lázas építő lendületét, a holtak birodalma felett az élők jövendő honfoglalását. Ez a lendületes, új fejlődési ütem azonban nem jelentheti azt, hogy pótolhatatlan hagyományokat, kultúrértékeket sodorjon magával. Hogy ilyen mulasztásokat a jövőben elkerüljünk, feltétlenül szükséges az illetékes bizottságok együttműködése. Vagyis: hogy egyik kéz tudja, hogy mit csinál a másik.