A szabadság fellegvára

Az öreg bagolyvár is – mint a krónika írja – „hamuba borult”. Zsindelyteteje recsegve omlott be, a cétusszobák, kettő kivételével, beszakadtak. Két diák bennszorult, de a földhöz lapulva, szerencsésen életben maradt a tűz alatt. A Nagykönyvtár megmenekült, már ekkor vastáblák borították a polcokat. Ötödnapra már folyt a tanítás. A diákok egy része tantermekben lakott, más részét a lakosság fogadta be. Az élet ment tovább.

Sőt gyarapodott is egy kis társasággal: a rézmetsző diákok műhelyével. Ügyes rajzkészségű nagydiákok alapították ezt, akik hideg tűvel, vörösréz lemezekre karcoltak növény- és állatfigurákat, térképeket. Nagy lépés volt ez a biológia, földrajz és történelemtanításban, mert rajaikat nyomdai úton sokszorosították. Eddig a gyerekeknek fogalmuk sem volt a földrészek elhelyezkedéséről. A rézmetsző diákok elkészítették az első térképeket, különleges növények és állatok ábráit. Néhányan művészi fokot értek el, műalkotások, szobrok, képek illusztrációit voltak képesen rézbe metszeni. Csokonai egyetlen hiteles arcképe így maradt fenn, barátja, Erőss Gábor rézmetsző rajza nyomán.

A főiskola füvészkertje Kerekes Ferenc professzor kezdeményezésére jött létre az 1830-as években, a kollégium szomszédságában egy kiszárasztott mocsár, Paptava helyén. Ez a poros mezőváros nagyon szerette a kerteket. A városi belső portákhoz is holdnyi telek tartozott, aki belépett egy polgárház kapuján, virágágyak, gyümölcsösök fogadták. A város körül volt véve kertekkel. Nem véletlen, hogy itt virágzott fel a magyar növénytudomány. Az első füvészkönyvet, a Herbáriumot Méliusz Juhász Péter debreceni püspök írta a XVI. században, még közönséges betegségek gyógyítása céljából. Később is papok, tanárok, orvosok tudományosan művelték a botanikát. Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel Magyar füvészkönyve (1807-ből) úttörő a növénytan terén. Ez a két kollégiumi öregdiák adott elsőként ilyen szépséges magyar neveket a virágoknak: körtike, tőzike, barkóca, csillaghúr, kosbor, iringó, nőszirom, aranyfürt, stb.

Másfél évtized alatt felépült a kollégium. Párkánydíszes, nyugalmat árasztó homlokzatával még messzebb világított. Új tudományágak professzorai léptek katedrára. A latin nyelv, amin eddig beszéltek, tanultak, lassan holt nyelvvé vált. A régi tilalmak kezdtek megenyhülni. Eltörölték a börtönt, a botbüntetést, feloldották a templomba járás kényszerét. A színházba járást, a muzsikálást is megengedték, sőt a táncot is. A tágasabb folyosókon a szabadság szellője kezdett lengedezni.

Ezek a nádfödte házacskákban született szálas diáklegények valaha professzori engedély nélkül szöktek ki Rákóczi zászlai alá. 1848 márciusában, mikor a pesti események híre ideérkezett, Péczeli professzorbuzdító szavára csapatostul álltak be nemzetőrnek. Ősszel kiürültek a cétusszobák, a tantermekben elhallgattak a múzsák. Nagy napok köszöntöttek a kollégiumra: télire beleköltözött a forradalmi kormány és az országgyűlés. Kapujában a dárdás diákot fegyveres nemzetőr váltotta fel.

A földszinti tágas termekben pénznyomó gépek kattogtak, itt nyomták Kossuth bankóit. Az emeletekre kormányhivatalok költöztek. A Nagykönyvtárral éppen szemben, a tágas imateremben ülésezett az országgyűlés. Fából faragott kettős katedráján Kossuth és neves kormányférfiak, képviselők szónokoltak. Zárt ajtók mögött itt szövegezték meg a Habsburgok trónfosztásának nyilatkozatát. Tölgyfa lépcsőin Vörösmarty, Petőfi, Jókai léptei kopogtak. Az egykori bagolyvár a szabadság fellegvára lett.

A debreceni diákok Kossuth zászlai alatt vizsgáztak másfél éven át, kitűnően. De milyen nehéz volt visszatalálniuk helyükre – a bukás után. Ősszel már zsandárok cirkáltak a városban, kémek, besúgók a kollégium környékén. Lesték a visszaszivárgó fiúkat. A Kossuth-szakáll vagy pántlikás kalap elég volt, hogy gyanút keltsenek, és elhurcolják őket. Egyszer lihegve ugrott be a tanterembe egy fiatalember, húszévesforma. Szép barna a szakálla, bajusza. Egyenesen az óraadó professzorhoz lépett, és a fülébe súgott valamit. A matematika professzora odaintett magához egy diákot, hogy vigye magával és azonnal borotválja meg. Az ifjú ijedten kapott az arcához, és tiltakozni akart. „Jaj, fiam – válaszolta a professzor -, inkább a fej legyen szakáll nélkül, mint a szakáll fej nélkül! A fejen majd csak kinő a szakáll, de a szakállhoz soha nem nő fej!” Félóra múlva, mikor keresték volna, már bajusz és szakáll nélkül írta a matematikai példát, kijelölt helyén, a társai közt. Pedig Perczel Mór tábornok segédtisztje volt.

Súlyos évek következtek ez után, lét-nemlét szélén lebegett a háromszáz éves kollégium. A megszálló hatalom be akarta záratni, majd elrendelte, hogy a tanítás nyelve német legyen. Egyik sem sikerült. De a régi diákélet nem tért vissza többé. A bagolyvár fölött elszállt az idő. A mi történetünk ezzel véget is ér. Aki a folytatását is szeretné tudni, elolvashatja Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig c. könyvének megrázó fejezeteiben. Ebből megtudja, hogy a múlt azért nem múlik el egészen.

Egy kisfiú lép be a nagykapun. Már nem strázsál előtte senki. Alig éri fel a kovácsoltvas kilincset. Nyilas Mihálynak hívják, tizenegy éves. Itt tanult valaha a dédapja, az ükapja is. Sokat mesélt neki az édesanyja a debreceni régi diákéletről. Most is a nagyapja öreg diákládája van a kezében, kis csizmája kopog a kongó folyosón. Templomi félelem szállja meg a szívét: vajon képes lesz-e ő mindenben eleget tenni? Mintha ő lenne azoknak a jeles kisdiákoknak az utódja, akik a réges-régi időkben kopogtak a rektor úr ajtaján.

Csakhogy a rektor úr már igazgató, s ahová ő iratkozik, az gimnázium. Nem suhognak el mellette a zöld tógás nagydiákok. A diákszoba főnöke, Nagy úr, érettségire készül. A tanár urak vastag szivart szívnak, a fiatalabbak elegánsak, egyikük-másikuk nyomában illatszer szaga árad. Misi, mint aki most ébred álmából a valóságra, egy kis csalódást érez.

Érezne talán nagyobbat is, ha nem találkoznék egy öreg professzorral, mégpedig magával a kollégium igazgatójával, akit a diákok „vín bakának” hívnak egymás közt. Mert rettentő szigorú ember, és olyan a hangja, mintha trombita szólna. Mintha mindig haragudnék. Ám csudálatosképpen Misi mégis azt érzi ki belőle, hogy az ő haragja nem olyan veszedelmes, mint másoknak a jóakaratja. Azt is beszélik róla, hogy valaha nemzetőr volt Kossuth katonája, kapitányi rangban.

Lám csak, ő még látta a bagolyvár utolsó kapitányát…