A nagybotos diák

Bottal az urak, pásztorok és öregemberek jártak a régi időkben. Diák csak végveszélyben, védekező eszközként nyúlhatott bothoz. Nagyenyeden, a híres erdélyi kollégiumban például harci eszköz volt a furkósbot. Mikor a labancok megtámadták és kifosztották a várost, a diákok frissen vágott fűzfa husángokkal verték ki őket. A harc után ezekből a patakmederbe szúrt véres dorongokból zöldült ki a nevezetes két fűzfa.

A debreceni nagybot tűzoltó szerszám volt. Itt a házakat jórészt vályogból építették, náddal, zsindellyel fedték, ás deszkával, sövénnyel kerítették. Gyakoriak voltak itt a tüzek. Vigyázatlanságból a kicsi szikra is hamar lángra kapott, és ha szél fújt, órák alatt végigsöpört a városon. Ólban, istállóban, malomban tilos volt pipázni. Aki bosszúból tüzet okozott, halállal is büntették.

Ezelőtt háromszáz évvel Európában még csak Amszterdamnak volt tűzoltó-egyesülete. Becsületére válik a debreceni diákoknak, hogy e példát eltanulták a hollandoktól. 1680-ban már itt is nyoma van egy kis diákcsapatnak, amely a tűzoltásban szervezetten vett részt.

Az iskolai törvény nemsoká úgy rendelkezik, hogy a diákok dolmányban, csizmában minél számosabban legyenek ott a tűzesetnél, láma nélkül szállítsák el a vízi fecskendőt, a tűz eloltása után pedig térjenek haza azonnal.

Korán kitűnt, hogy a diák a legjobb tűzoltó, mert veszélyben bátor és önfeláldozó. 1764-ben egy nagy tűzesetnél harmincnégy diák csizmája égett meg. Lábuk égési sebeit maga a híres Hatvani professzor gyógyította. Kegyelte is a város a tűzoltó diákságot. Ellátta felszereléssel, minden cétusszobában volt egy veder, s kezelője a vedres diák. A hátsó udvaron építettek kamrát a felszerelésnek, benne két fecskendőgépet, úgynevezett makhinát helyeztek el. Ezeket minden hónapban kipróbálták. Kezelői, a makhinisták állandó készültségben álltak, a főmakhinista még a templomba járás alól is felmentést kapott. Tűz esetén a jelt a kollégium saroktornyában lévő kisharang és egy kitűzött vörös zászló adta meg. A harci jelszó latimul és magyarul így hangzott: „Incendium, ad arma! – Tűz van, fegyverbe!”

Ekkor került sor a nagybotra. Kezelője ezzel nyitott utat a makhináknak, egyenes vonalban, kerteken, kerítéseken át a tűz irányába. A nagybot légvonalban a legrövidebb utat követve pozdorjává zúzott minden akadályt. Rossz nyelvek szerint olykor több kárt tett, mint a tűz. A vizet a város istállójából hordták talyigán a tűzhöz, ahol fürgén dolgoztak a botok, létrák, fejszék, horgok, villák. A bőrvedres diákok láncot alkotva továbbították a vizet a fecskendőbe. A „fővízész” a tűz fészkébe irányította a vízsugarat, s közben az ott serénykedő társait is locsolta. Kisbotosok verték szájjel a parazsat, a nagybottal az égő ház falát döntötte be a nagybotos diák, hogy ne terjedjen tovább a tűz. Nem egy polgár sóhajtott fel a sikeres oltás után: „De boldog is, akinek diák barátja van!”

De ki is volt az a nagybotos és kisbotos diák? Mindkettő ügyességgel párosult, rendkívüli erő tulajdonosa. Beszéljen maga a bot. A nagybot súlya nyolc kiló volt, hossza 170 centiméter, a kicsié 7 kiló és 150 centi. Kemény tölgyfából készültek nyolcszögletűre, vaspántokkal körülszegve, ólommal beöntve. Súlyosak voltak, mint a latin igék, ezért hívták őket „gerundiumoknak” is. A botok kezelőinek próbán kellett átesniök. Nagybotos az lehetett, aki ezzel a súlyos szerszámmal fél térdre ereszkedve, lassan, vízszintes helyzetben legalább 12 nyolcast írt le a levegőben. Kalimpálás nélkül. Aki a kisebbik bottal ugyanezt megtette, az lett a kisbotos. Különösen a nagybotosnak volt roppant tekintélye. Legáció választásánál tizenkét legénnyel lépett előbbre. A kisdiák legmerészebb álma volt, hogy egyszer nagybotos legyen.

1802. június 11. talán leggyászosabb napja Debrecen történetének. Délben tűz ütött ki egy ólban, s a forró szélben végignyargalt a városon. Kétezer ház égett le, elhamvadt az egész belváros. Leégett a gótikus öreg nagytemplom, harangja meghasadt és lezuhant. Hol voltak ekkor a derék tűzoltó fiúk? – kérdezhetjük méltán. A nagy szerencsétlenség éppen az volt, hogy a pünkösdi ünnep hetében ütött ki a tűz, a diákok jó része ekkor már úton volt legációba.

Magára maradt a város. Nem volt segítség.