Legáció, vakáció

A diák régen is az élet színét kereste, nem a fonákját. Örült minden iskolán kívüli szabad percének. Szombaton délután, vasárnapi templomozás után bandákba gyűlve futott ki a Nagyerdőre. Voltak, akiket az óriás tölgyesek csaltak egyre beljebb botanizálni. Mások a napsütött tisztáson játszadoztak. Tornaórának, sportnak híre sem volt: labdáztak, dárdát dobáltak, birkóztak, futottak. A kisebbek ostorcsapóztak, csomóba ugráltak: „Kicsi a rakás, többet rá!” kiáltással. Összemérték erejüket, ösztönösen fejlesztették ügyességüket. A város alatt elterülő Nagyerdő a fiatal lélek második otthona volt.

Vasárnap nem illett magolni. Kijártak családokhoz, a kollégium pártfogóihoz uzsonnára, lányos házakhoz egy kis udvarlásra. A tánc, a bálozás tiltva volt. Persze volt, aki szabad óráit könyvel társaságában töltötte. A kollégiumnak messze földön híres könyvtára volt. Minden külföldön járó diáknak kedves kötelessége volt, hogy az Európa országaiban frissen megjelent ritka, drága könyveket megszerezze és hazahozza a Nagykönyvtárnak. Nem volt ez könnyű dolog. A Habsburgok a határnál ellenőriztették a diákok poggyászát, és a nem tetsző könyveket elkobozták. Ragálynak tartották a nyugati felvilágosult eszméket. Féltett kincs volt a sok drága könyv. Följegyezték, hogy ha valahol tűz ütött ki, a fiúk létrára állottak, lelocsoltatták magukat, és a könyvespolcokra tapadva testükkel óvták az aranyos sarkú fóliánsokat.

Az ünnepek körüli heteket ők is távol töltötték az iskolától, ők nevezték először a szünidőt vakációnak. Legnagyobbrészt úton voltak. A kollégium ünnepkövetként küldte őket távoli vidékekre, legációba. Ezek a legátusok a jótevők, adakozók ajándékait gyűjtötték össze és hozták be a kollégiumba. Maguk is részesültek pénzadományban prédikációikért. Tizenkilenc vármegyébe rajzottak ki a legátusok karácsony, húsvét és pünkösd hetében.

Messzi útra mentek, vállukon kacagány, tarisznyájukban vándorcipó. Hűséges társuk az erdőn vágott somfabot. A Kiskunság egyheti járóföld, Baranya még több, s visszafelé ugyanannyi. A vándordiák sok mindenre gondolt útközben; egy tehetséges diákköltő csinos, pergő ritmusú verséből azt tudhatjuk meg:


Indul nagy útjára az árva diák,

feszítik agyát karakán ideák:

Jó bor, mibe gondja temetve

leend

szép lány, kit amúgy magyarul

ölelend…

Tehát nem a prédikációja gondolatait szövögette magában: a családias, szíves fogadtatás esélyeit forgatta eszében. Szívesen is látták mindenütt. Nyugodtan pihentethette fáradt tagjait csárdák kecskelábú asztalai mellett. A legátust még a betyár is megsüvegelte.

Igaz, a törvény előírta, hogy a csapszékeket kerüljék. De ha napi járóföldnyire sem esett egy-egy falu, bizony el nem kerülhették. A legációból visszatérő Csokonairól őriztek meg egy tréfás történetet a hortobágyi pásztorok.

Egy újoncokat toborzó huszár őrmester ütötte fel a tanyáját a hortobágyi csárdában. Ónos kupából itta őkelme a bort. Csokonai az egyik asztal végére telepedett le. Fáradt volt, maga elé bámult. Látta ezt az őrmester, és odaütötte a kupáját elébe. Igyék, ne töprenkedjék ott magában. A költő nem is kérette magát, egy csöppig kiürítette a felkínált kupát. „Na, deák uram, mától fogva a császár katonája kend!” – így a rezes hangú őrmester. „Hogy érti ez ezt?” Hát akkor ébredt rá, hogy ő most a császár borát itta. Ez már nem is lehet másképp. Odaütött az őrmester markába. Így iddogáltak tovább. Egyszer aztán Csokonai a legátuspénzből töltötte meg az iccét. Az őrmester gyanakvás nélkül itta ki. Erre Csokonai a csákó helyébe a maga diáksüvegét nyomta a fejébe. „Ez meg a debreceni kollégium bora volt, őrmester uram. Nosza, induljunk is! Toborzott deáknak a kollégiumban a helye. Majd ott megtanulja kend a Bibliát görögül, Horatiust latinul!” Az őrmester erre könyörgésre fogta a dolgot. Bizony, kemény már az ő feje, nem való arra a diáksüveg. Így álltak aztán el egymás toborzásától, még egy búcsúpoharat ürítve a csárda borából.

A nyári vakáció szokatlanul hosszú volt: aratástól késő szüretig tartott. Ekkor gyűjtötték be a fiúk a természetbeni önkéntes adományokat. Felosztották egymás között az országot, és kettenként, egy nagydiák, meg egy kisdiák, elindultak búzát, babot, borsót, lencsét, gyümölcsöt, szüretkor pedig bort gyűjteni. Így teltek meg télire a bagolyvár éléskamrái s ott helyben az örökké éhes diákgyomrok is. Meghízva, kipirosodva és bőséges tapasztalatokat is gyűjtve érkeztek vissza november elejére, mikor a tanítás elkezdődött. A diákok így ismerték meg legációban, vakációban széles e hazát.