Tógátus diákjaink szívesen látogatták a holland egyetemeket. Tőlük tudjuk, hogy kétszázötven évvel ezelőtt a groningeni egyetemnek kétszáz hallgatója és tizenkét professzora volt. Debrecenben kétszáz diákra csak egyetlen professzor jutott. Itt a diákoknak is tanítaniuk kellett. Tanítva tanultak. A nagyobbak felelősek voltak a kisebbekért, a tehetségesebbek a gyengébb képességűekért. A legtehetségesebb nagydiákok közül kerültek ki a préceptorok, a közép- és alsó osztályok tanítói. Kitüntetés volt évi húsz forintért oktatni száz nebulót, reggeltől estig.

Csokonai kitűnő préceptor volt, rajongott érte az ifjúság. Följegyezték, hogy órái oly érdekesek voltak, hogy a nagyobb tógás diákok is levetették a köpenyt, és beszökdöstek hozzá. Guggoló helyzetben, egymást préselve hallgatták előadásait. Ha megtarthatta volna az iskola, talán a legnagyobb professzorok közt emlegethetnénk. De hátha a magyar költészet lett volna nélküle szegényebb?

Tudós embereknek egyébként tekintélyük volt Debrecenben. A leendő professzorokat már diákként kiszemelték, majd a legnevesebb külföldi egyetemekre küldték. Tudósaink, doktoraink így jutottak a legkorszerűbb tudományos ismeretek birtokába. Adatunk van rá, hogy Szilágyi Tönkő Márton professzor háromszáz évvel ezelőtt az anyagcsere vegytani folyamatáról tanított, és fizikai szertára számára áramfejlesztő gépet sürgetett. Apafi Mihály, a tudós erdélyi fejedelem egyszer megjelent előadásán, s annyira megszerette, hogy ötven arannyal ajándékozta meg a fiatal tanárt.

Fényes tehetségű diákja, majd professzora volt az iskolának az akkori főbíró fia, Maróthi György. A csinos külsejű, elragadó szónok már tizenhat éves fővel a svájci Bázelba ment. Tizenkilenc éves korában ott szerzett lelkészi oklevelet. Akkor ébredt rá, hogy őt igazában a matematika és a neveléstudomány érdekli. Továbbment, bejárta a nyugati országokat, nyolc nyelven tanult meg, páratlan zenei műveltséget szerzett. Professzora a lányát is nekiadta, csak arra kérte, ne vigye el a távoli Magyarországra. Vállaljon katedrát a svájci egyetemen. Maróthit éppen ekkor értesítette Debrecen, hogy öt tantárgy tanítása várja a kollégiumban, így hazatért, s a svájci menyasszony helyett hatalmas könyvgyűjteményt hozott magával. Huszonhárom éves volt, lázas tevékenységgel egy egész tanári kart pótolt. Methodus c. könyvében megírta, hogyan és mit kell tanulnia az ifjúságnak. Arithmetica könyve korszakalkotó a matematikában. Szállóigévé vált, ha helyes számításról volt szó: „annyi az Maróthi szerint is”.

A fiatal professzor zenei ízlését bántotta, hogy a debreceni templomokban hosszan, nyújtva, szinte üvöltik a zsoltárokat. Kiválasztott hát négy szép hangú diákot, és a maga házánál négy szólamra tanította őket énekelni, kottából. Kárhoztatta a bizonytalan, hallás utáni éneklést. Ez a „harmóniás” éneklés egészen új élményt hozott a fiatalok életébe, öröm, jókedv költözött a cétus szobáiba. Zengett a kollégium. A „harmónista diákok” száma egyre nőtt, míg egyszer énekkarrá lett. Maróthi már nem érhette meg kis kvartettje hódító útját. A lázas munka huszonkilenc éves korára felőrölte fiatal szervezetét. Néki csak a küzdelem jutott, mert a cívis atyák sokáig kapálóztak a többszólamú ének ellen. Munkájának eredménye Kántus néven a kollégiumnak mai napig nagyhírű énekkara lett. Erre még a cívisek is büszkék lettek. Törőcsik András gazda például már életében gőggel emlegette, hogy az ő sírjánál a Kántus énekel: ötszáz forintot hagyományozott az éneklő deákokra végrendeletében. Büszkélkedésének aztán az lett az eredménye, hogy erre a temetésre epekedve várt a fél kollégium. Az adósok azzal áltatták hosszú ideig hitelezőiket, hogy mindent megfizetnek, ha a vén Törőcsik meghal.

Maróthi-tanítvány volt a híres tudós, Hatvani István. Ő is végigjárta a svájci, németországi, hollandiai egyetemeket. Marasztalták odakinn professzornak, nem is egy helyen. A papi mellett orvosi diplomát is szerzett, s hazajövén a fizika-geometria tanszéket foglalta el. Szenvedélyes csillagász, kiváló gyakorló orvos volt. Borotvált arcát bodrozott fehér paróka körítette. Szelíd, átható tekintetéről azt mondták, hogy az emberek arcáról le tudja olvasni betegségüket.

Varázsló hírét is költötték ennek a jóságos embernek. Azt suttogták róla, hogy az ördöggel cimborál. Se szeri, se száma a róla költött csodás történeteknek. Suttogták például, hogy egyszer leejtette a krétát a táblánál, s mikor egy kisdiák odaugrott, hogy fölvegye, felsikoltott, mert a professzor úr köntöse alól lóláb villant ki. Szeretett a mezőn egyedül sétálgatni. Egyszer megállt mellette a főbíró hintaja. „Üljék fel, professzor úr” – mondja neki a főbíró. „Nem lehet, sietek” – mondta ő, botjával egy hintót rajzolt a porba, ráült, s elrobogott vele. Mire a főbíró Debrecenbe ért, ő már a háza ablakában pipált.

Az még tréfásabb eset volt, mikor úri társaságot hívott magához ebédre. A vendégsereg elcsudálkozott, mikor megérkezett, és az ebédnek még a szaga sem érzett sehol. A professzor kis szobájában ült, egy kis fekete könyvet olvasott. „Tessék befáradni” – mondta az érkezőknek. S ahogy azok leültek, a szoba egyszerre kitágult. Óriás terített asztal mellett libériás inasok szolgálták fel a Pazar ételeket, italokat. A falon zöld ágak, indák nőttek, tele gyümölccsel. Egyik hölgy uborkát akart levágni a késével, de a férje felkiáltott: „Jaj, az orrom!” A másik tököt akart leszakítani, de a bíró felugrott, hogy a fejét ne bántsák.

Arany János kollégiumi diákként még látta Hatvani fizikai eszközeit. Áramfejlesztő gépe még ma is látható a kollégium múzeumában. Boszorkányossága mendemonda volt. Ma már azt is tudjuk, hogy a Hatvani-mondákat tréfás diákok találták ki, hogy hiszékeny társaikat ugrassák, kifigurázzák velük.

Mert a humor, a tréfa gazdagon virágzott, és melegágya volt a kollégiumi diákköltészetnek. Csokonai korai költészete elképzelhetetlen az ilyen hatások nélkül. A versírás akkor még lecke volt.

A préceptor házi feladatként adta meg a témát, s versek tömege íródott belőle. A poétikaóra költői verseny alkalma volt.

Itt gyúlt első költői lángokra a gyermekifjú Kölcsey Ferenc, aki tizenkét évig tanult az öreg iskolában. Száz év múlva pedig itt írja, gyűjtögeti első könyvébe verseit a jogászkodó Ady Endre.