A város jegyzőkönyve már négyszáz évvel ezelőtt sajátjaként emlegeti a kollégiumot, amelyben „sok az itt tartózkodó tanuló”. A diákok jegyzőkönyvéből pedig kitűnik, hogy a Duna-Tisza közéről, sőt a Dunántúlról is jönnek ide tanulni. Debrecen az egyetlen hely a magyar síkságon, amely török, tatár, kuruc, labancdúlásos időkben is fennmaradt. Másrészt a város védelmet is nyújtott diákjainak, felmentette őket a katonasorból. Kétezren is tanultak falai közt. Egyetlen tanteremben százötven fiú szorongott. A főiskolán mindössze négy professzor, az alsóbb osztályokban kilenc-tíz préceptor (segédtanító) dolgozott. Elképzelhetni, mekkora belső fegyelemre volt itt szükség, hisz egész kis társadalomnak kellett önmagát kormányoznia.
Európa-szerte ilyen diákönkormányzatban élt a protestáns tanulóifjúság. A mi diákjaink Hollandiából, Svájcból, Angliából, de különösen német földről, Wittenbergből hozták haza a mintát. Tanulmányútjaikon ők is ilyen szervezetben éltek, amit latin szóval cétusnak, gyülekezetnek vagy közösségnek hívtak. A cétusban a diákságé volt a vezető szerep, a tanárok egészen háttérben éltek. Az ifjúság évenként, titkos szavazattal elnököt választott magának az utolsó évesek közül. Ez az öregdiák, a szenior intézte helyettesével, a kontraskribával a kollégium anyagi, erkölcsi és tanulmányi ügyeit. Melléjük választott tizenegy esküdtdiák alkotta az iskola tanácsát és törvényszékét. Professzor ebben csak tanúként foglalt helyet, ítélethozatalban nem vehetett részt. Az elnöki székben a szenior ült. Minden hét végén üléseztek fegyelmi ügyekben, s az ítéletet jegyzőkönyvbe vették.
A törvényszéknek nem volt különösen nehéz dolga. A kollégiumnak törvénykönyve volt, amely gondosan mérlegelte a diákság minden lehető és elkövetett jogi eseteit; büntette, aki a közösség rovására valami módon tágítani próbált a szűkre mért szabadságon. Például: óráról elmaradt, templomból megszökött, írásbelijét nem készítette el, nappal utcán csavargott, mástól lopott fával fűtött, kimaradt, borozott, kártyázott, hazudott, verekedett, vért ontott, a közvagyont megkárosította, az iskola ellen izgatott. Évszázadokon át „gyakorolt” ezer nemét tükrözik ezek a paragrafusok a vétkezési formáknak és a kijáró büntetéseknek a dorgálástól a megvesszőzésen át a kicsapatásig.
A kollégiumból való kizárás komor szertartással ment végbe. Mikor a diáktörvényszék az ítéletet kimondta, megszólalt az iskola kisharangja. Ezt egyébként akkor szokták megkondítani, amikor az iskolának halottja van. A kicsapott diákot megfosztották tógájától, és útjára engedték. Ha volt barátja, az elkísérhette a város határáig.
Az 1657-ben kiadott törvénykönyvnek van egy meghökkentő paragrafusa, amely szerint kicsapással és megvesszőzéssel lakol az, „aki az iskolából a városba fegyveres kirohanást intéz”. Vajon előfordult ilyen eset is? Hát előfordult. 1648-ban történt, hogy egy Szokolai nevezetű rektorprofesszor beleszólt a diákönkormányzat ügyeibe. A szenior rendelkezéseit semmibe vette, és a városi tanácshoz fordult segítségért. Az esküdtszék a diáksággal együtt a szenior mellé állt. A városi tanács, zendüléstől tartott, s fegyvereseket küldött rájuk. A diákság néhány kovás puskával felszerelve kiűzte a betolakodókat, ám a szenior a kezükben volt, s a város börtönébe hurcolták. Erre az egész diákság talpra állt, követelte vezetője azonnali kibocsátását. A tanács vonakodására száztíz tógás diák példás rendben kivonult a kollégiumból, s a városkapun át távozva, a környező hajdúvárosokban ütött tanyát. Tartson iskolát a város diákok nélkül, ha tud. A zendülés vége az lett, hogy I. Rákóczi György erdélyi fejedelem teremtett rendet. A tanács hibás lépését elítélte, a diákság vezetőit visszahelyezte. A cétus Szokolai eltávolítását határozta el, mire a fejedelem a rektor fizetését megvonta, és állásából elbocsátotta.
Bizonyára megakad a szemünk az apróbb esetek között a falopás vétkén is. Pedig igen gyakori volt; a cétus örökös tűzifa-gondokkal küzdött. Ha az erdőre leesett a hó, nehéz volt gallyhoz jutni is, könnyebb volt ennél kerítéseket, cölöpöket dézsmálni. Ilyenkor az volt a jelszó: „Félre szentség, itt a szükség!” Megesett bizony, hogy a bíró uram kútágasát emelték el ismeretlen kezek, hogy annak tüzénél megsüssék ugyancsak a bíró uram udvaráról „kitévedt” libát. A fabeszerzés veszélyesebb módja volt a „lógatás”. Minden utca végén volt jószágkötő, kerékvető cölöp. Ha nekidőltek, s megreccsent, már korhadt volt a töve. Az ilyenre aztán a markosabbak éjszaka „rávirrasztottak”. Hajnalra vörösen izzott a cétus dobkonyháján.
Minden apró vétekre volt paragrafus. Sokan ridegnek is tartották az öreg skóla fegyelmét. Az is volt. Aki itt jelesen végezte iskolai munkáját, az azért nem kapott dicséretet, hiszen csak a kötelességét teljesítette. A mulasztásért viszont mindig kijárt a büntetés. De a kollégium kitartott elvei mellett: kemény helytállásra, kötelességtudásra akart nevelni. Ha tehette, azért szemet is hunyt a törvény rideg betűinek. Szerette az eleven, küzdőképes fiatalokat. Kétféle diáktípust nem szívelt, a lázadót és a csöndben meglapuló munkakerülőt, „aki nem ír, nem olvas, csak pipázik, s magának pénzt kotorgat össze”. Az ilyeneken néhány figyelmeztetés után túladott. Drága az a hely, amelyen ül, vagy alszik, ne foglalja el mások elől. A kollégium ernyedetlen munkát követelt. Akit hajnali négy órakor ágyban talált az ellenőr diák, lécével kiebrudalta. Ha az éjjeliőr ásított, már büntetést kapott.
Csoda-e, ha egyikük-másikuk könnyíteni próbált egyhangúságán egy kis borozással? Kocsmázásért nyolcnapi karcer (börtön) járt, kenyéren és vízen. Ezért a diák kerülte a belső borméréseket. Kedvelt csapszél volt a Ghilányi, a huszárkaszárnya közelében. Ide jártak a zupás őrmesterek, akik könnyen belekötöttek a diákokba. Itt tehát verekedni is lehetett. Persze a diákok még este „hátrányban” voltak a részeg hadfiakkal szemben. Ilyenkor a csapláros rendre intette őket: „Nem szégyellik magukat a deák urak? Józanon verekedni!” Egyébként a debreceni diákról az a szóbeszéd járta, hogy ha inni kell, sokat iszik, ha verekedni kell, sokat üt, de ha tanulni kell, sokat tanul.
Nem szabad elhallgatni, hogy néha fényes elmék, érzékeny lelkek estek áldozatául a rideg paragrafusoknak. Különösen a diákönkormányzat hanyatlásával a professzori önkénynek. Vaskalapos professzor mindig mindenütt akadt, aki éppen a legtehetségesebb diákok szárnyait szegte meg. Lázadást szimatolt a szabadságra vágyó fiatal lélek magatartása mögött. Túlbuzgalomból a jegenyefát is meg akarta nyírni.
Debreceni diák volt a híres énekszerző és dalgyűjtő Pálóczi Horváth Ádám; a pörös jegyzőkönyvek tele vannak a nevével. A költő Fazekas Mihály sem végezte el a főiskolát, szabadabb levegőre vágyott, távoli országokat látni, ezért aztán felcsapott huszárnak.
A túlérzékeny Arany Jánost, mint Bolond Istókjában megírja, csüggesztette a taposómalom, s „pályavégezte” előtt színésznek állott. Csokonai Vitéz Mihályt pedig, mint sorozatos törvényszegőt egyenesen eltávolították a kollégiumból. Fél évvel a tanulmányok befejezése előtt.
Különös eset volt ez, sokszor szemére hányták a kollégiumnak. Pedig volt egy mentsége: korán felismerte a költő nagy tehetségét, és meg is akarta nyerni magának. Préceptorsággal bízta meg, kedvezményeket adott a későn fekvő, éjszakázó poétának. Nem kellett korán kelnie, templomba járnia. S mégis egyre több baja lett a törvényekkel Csokonai Vitéz Mihálynak. Sorozatos mulasztásaiból kitűnt, hogy hadat üzent a vaskalaposnak.
Huszonegy éves volt akkor, nyomták, sértették már a nehezékek, amelyekhez korábban annyit alkalmazkodott, és ledobálta magáról őket. Ez a kivételes szellem, aki évszázaddal látott előre, maga szabott törvényt magának. Kicsi volt neki a kollégium.
Egyik professzorával összekülönbözött. A Nagyerdőn botanizálgató és pipálgató tanítványai társaságában gúnydalt énekelt neki. Ünnepi legációjából nem haza jött, hanem Pestre ment, s a kollégiumnak járó pénzzel nem számolt el idejében. Nem pör volt ez, hullottak fejére a vádak, mint a jégeső. Közülük egy is elég volt ahhoz, hogy kicsapják.
Lemondott préceptori hivataláról, csak hogy békén hagyják. Tógáját önként vetette le, hátha csöndben útjára engedik. De mindez csak olaj volt a tűzre. Pörének tárgyalásán nem jelent meg, távollétében ítélkeztek felette.
Mégpedig olyan formában, hogy a diáktörvényszék bírái között már ott ült a rektor, sőt a sértett professzor is, mint vádló és bíró egy személyben.
1795-ben történt ez, amikor a diákönkormányzatnak bealkonyult, az ifjúságnak már alig volt beleszólása saját ügyeibe.