Kiss Tamás

Emlék

Irodalmi tudatom ébredése engem ahhoz az írói rajzáshoz vonzott, amit egy emberöltőn át a Nyugat folyóirat képviselt. Ez az irányzat volt esztétikai igényem fémjele. Szememben két ikercsillaga volt: Ady és Babits. Köréjük sorjáztak a többiek, más-más tündökléssel. Közéjük jutni egy induló poétának, valóban álomnak tűnt.

Ám 1933 decemberében Babits szerkesztésében pályázatot hirdetett „Ismeretlen magyar költők” számára. A zsengéivel itt-ott publikáló poéta nagyot gondolt: három verssel jelentkeztem rá. Köztük volt az Az alvó testvér is. Ebben bíztam, ezt már Kosztolányi is látta, s dicsérte. Nem tévedtem, a harmadik közlés élén, kis életrajzzal megjelent. A versért nem kaptam pályadíjat, de ennél is többet jelentett, hogy beléptem egy szinte áttörhetetlen élménykörbe. Legalábbis én így éreztem, holott a pályázat nem jelentett kifejezetten irodalmi valőrt. Én bíztam Az alvó testvérben: válogatott összegyűjtött verseim élén máig is ez áll köteteimben, érett vers, képességeim próbája. A Nyugatéknál tovább is ismeretlen maradtam, távol Pesttől, vidéken. A Nyugatnál pedig előszobáztak. Babits várószobája tele volt, poétasüvölvényekkel. Én erre nem vállalkoztam. Poétatársaim közt viszont volt már egy kis nevem. Weöres Sándor barátom egyszer azt mondta, hogy írjak a Nyugatba. Ha elviszed Babitsnak – mondtam. Akkoriban éppen esszé-korszakomban voltam, és elküldtem egy Tompa Mihályról írt tanulmányomat. A szenvedő, halállal vívódó költőről szólt ez, akinek a kínjait a szégyen, a gúny és a Biblia egyként táplálta. A szenvedő Babitsot szíven találhatta, mielőtt közölte volna a Nyugatban, magához hivatott, akkoriban készült el a Jónás könyve. Valójában ez jelentette, hogy átléptem a kört. Aztán könyveket kaptam kritikára, de emlékezetem szerint akkor már Illyés Gyula intézte a folyóirat ügyeit. Egy újabb gégeoperáció után Babits már halálos ágyán beszélgető füzeteit írta.

Debrecen, 1993. október Kiss Tamás